Kodácsy Tamásnak, a Károli Gáspár Református Egyetem egyik legnépszerűbb oktatójának, 2004 óta tartó egyetemi lelkészi kinevezését 2013. december 31-i hatállyal visszavonta a Magyar Református Egyház Zsinatának Elnöksége. A visszavonó határozat nem tartalmaz indoklást. A sokak által az egyetem egyik legszimpatikusabb, legkarakteresebb, leggerincesebb oktatójának tartott Kodácsy Tamás kirúgása kapcsán közöljük Jakab Attila vallástörténész írását.
Ha az illető képzett, tehetséges, teszi a dolgát, és esetleg még népszerű is, akkor a mai Magyarországon erre a „jutalomra” számíthat:
Tamást sajnálom, és együtt érzek vele. Története azonban eklatáns bizonyítéka annak, hogy a munka alapú magyar nemzeti-keresztény társadalomban tényleg nincsen semminek értéke; az egy seggnyaláson és szolga-/jobbágylelkű meghunyászkodáson kívül. Ez minden sikeresen felívelő karrier (vasbeton) alapja. A jutalom és a büntetés kb. egy kategória. Mert a tobzódó önkény és középszerűség korszakában mindig akad egy nemzeti „valaki” (= nemzetközi senki), aki az embert szálkaként érzékeli a saját szemében. Onnantól kezdve pedig egyetlen életcélja darabokra törni a szálkát! Csak remélni merem, hogy ez Tamás esetében nem fog sikerülni; hogy nem hagyja magát bedarálni a Rendszerbe!
Azt is világosan kell látni, hogy itt a pozícióit féltékenyen őrző, a versenytől és megmérettetéstől zsigerileg iszonyodó jobb és baloldali „elit értelmiség” a színfalak mögött békés együttélésben/együttműködésben osztja a pénzt, a fegyvert, a paripát. Aki nem simul bele a langymeleg iszapba, azt közös megegyezéssel egyszerűen megpróbálják kinyírni.
Miközben szétrohad az ország, azért folyik az élet-halál harc, hogy ki maradhat meg végsőkig a húsosfazék mellett, ahol már csak lé van, hús alig; ki olthatja majd le a villanyt. Azért lehet mindent elművelni a felsőoktatással, mert ott csak individuális életstratégiák vannak. Azért kell halálig megmaradni az egyetemi és akadémiai rendszerben, megőrizni ott a befolyást, mert sokaknak nincs életműve, nincs kutatási területe, nem tud mit kezdeni a felszabadult idejével, és iszonyodik a semmibe hullástól. A Magyar Tudományos Művek Tárának nincsen semmiféle gyakorlati jelentősége. Egy valamire azonban kiválóan alkalmas: pőrére vetkőzteti a magyar szellemi „elitet”. Közel 25 évvel a rendszerváltás után ugyanis már nem magyarázat semmire, hogy a Kádár rendszerben esetleg neki nem lehetett publikálni! Egyben megvilágítja a befutott életpályákat, sikeres karriereket is. Pl. hogyan jut el valaki a vulgármarxizmustól (1980-as évek) a Horthy korszak egyházi antiszemitizmusának megmagyarázásáig és mentegetéséig (2013-ban)!
Tudatában kell lenni annak, hogy azzal a társadalommal és országgal, ahol nincs humán tudomány és humán tudástermelés, bármit el lehet művelni. Csak körül kell nézni (pl. Észak-Korea, Szaud Arábia), illetve visszamenni az időben. Nyugat Európa fejlődését és Közép-Kelet-Európa elmaradottságát az egyetemek történetéből is le lehet vezetni.
Ezekkel a gondolatokkal vágjunk neki az Új Esztendőnek, és tudatosítsuk: ami Tamással történt, az bármikor bárkivel megtörténhet – és nap, mint nap meg is történik, mert ebben az elbukott szabadságharcaira és forradalmaira oly büszke magyar társadalomban mára alig maradt tartás. Ez a meztelen valóság! A magyar reformátusoknak, akik oly büszkék a reformációra, azon kellene elgondolkodniuk, hogy nem érett-e meg már nagyon az idő arra, hogy megreformálják magukat. Ezt nekik belülről kell megtenni, mert senki nem teszi meg helyettük kívülről. Lehet emlékezni az egykori gályarabságra eladott prédikátorokra, de mi maradt mára az ő példamutató tartásukból? Semmi!
Tamás esete lehet a csepp, ami kiboríthatja a bilit; vagy a hab a tortán, amit kéjes mosollyal és megnyugvással tovább lehet nyalogatni, annak tudatában, hogy az elsilányulás lejtőjén sikerült egy kicsikét lejjebb gurulni.
Jakab Attila, vallástörténész
