1960. szeptember 12-én az elnökjelölt John F. Kennedy fontos beszédet tartott egy protestáns lelkészi társaság, a Houston Környéki Lelkipásztori Társulat előtt, a vallásának témájáról. Abban az időben sok protestáns kétségbe vonta, hogy Kennedy római katolikus hite lehetővé teszi-e számára, hogy fontos nemzeti szintű döntéseket az egyháztól független elnökként hozzon meg. Kennedy ezeket a kétségeket érintette a protestáns lelkészekből álló szkeptikus közönség előtt. Az alábbiakban a beszéd leirata olvasható.

Kennedy: Meza és Reck tisztelendők, hálás vagyok nagylelkű meghívásukért, hogy elmondhatom gondolataimat.

Bár szükségképpen és helyénvaló módon az úgynevezett vallási kérdés a mai nap fő témája, szeretném már az elején hangsúlyozni, hogy sokkal fontosabb kérdésekkel is szembesülünk az 1960-as választásokon: a kommunista befolyás terjedésével, amely Florida partjaitól 90 mérföldre fertőz, elnökünkkel és alelnökünkkel szembeni megalázó bánásmóddal azok részéről, akik már nem tisztelik az erőnket, az éhező gyermekekkel, akiket West Virginában láttam, az öregekkel, akik nem tudják orvosi számláikat fizetni, a családokkal, akik farmjaik feladására kényszerülnek, egy Amerikával, amelyben túl sok a nyomornegyed, túl kevés az iskola, és amely túl nagy késésben van a Hold és a világűr felé.

Ezek a valódi kérdések, amelyeknek el kell dönteniük ezt a választást. És ezek nem vallási kérdések – hisz a háború, az éhezés, a tudatlanság és a kétségbeesés nem ismernek vallási határokat.

De mivel én katolikus vagyok, és még soha nem választottak katolikust elnöknek, a jelen kampány fontos kérdéseit elleplezték, talán szándékosan, olyan körök, amelyek kevésbé felelősségteljesek, mint ez. Szóval úgy tűnik, ismét szükséges kinyilvánítanom, nem azt, hogy melyik egyház tanításaiban hiszek – mert az csak nekem kellene hogy számítson –, hanem hogy milyen Amerikában hiszek.

Olyan Amerikában hiszek, amelyben az egyház és állam szétválasztása teljes, ahol semelyik katolikus prelátus nem mondja meg az elnöknek (ha az katolikus lenne), hogyan cselekedjen, és semelyik protestáns lelkész nem mondja meg a gyülekezetének, kire szavazzon. Ahol semelyik egyház vagy egyházi iskola nem kap se közpénzt, se politikai előnyt, és ahol senkitől nem tagadnak meg politikai pozíciót, csak mert a vallása különbözik az elnökétől, aki kinevezné, vagy a népétől, aki megválasztaná.

Olyan Amerikában hiszek, amely hivatalosan se nem katolikus, se nem protestáns, se nem zsidó, amelyben közhivatalnok nem kér és nem fogad el közpolitikai utasítást a pápától, az Egyházak Nemzeti Tanácsától vagy bármely más egyházi forrástól, ahol semmilyen vallási testület nem törekszik akaratát rákényszeríteni sem közvetlenül, sem közvetetten a lakosságra általában vagy a hivatalnokok döntéseire, és ahol a vallásszabadság annyira oszthatatlan, hogy bármelyik egyház elleni támadást mindegyikük elleni támadásnak tekintik.

Míg ugyanis ebben az évben egy katolikusra mutat a gyanú ujja, más években úgy volt, és még lehet is a jövőben, hogy zsidóra – vagy kvékerre vagy unitáriusra vagy baptistára. A baptista pásztorok Virginia állambeli üldözése volt az például, ami Jefferson vallásszabadságról szóló nyilatkozatához egyengette az utat. Ma lehet, hogy én vagyok az áldozat, de holnap Önök lehetnek azok – amíg a harmonikus társadalmunk egész szövete széjjel nem szakad, nagy veszéllyel járva.

Végezetül, olyan Amerikában hiszek, ahol egy napon vége lesz a vallási intoleranciának, ahol minden embert és minden egyházat egyenlően kezelnek, ahol mindenkinek megvan a joga, hogy látogassa vagy ne látogassa azt a templomot, amelyiket akarja, ahol nincs katolikus szavazat, ahol nincs antikatolikus szavazat, nincs semmilyen tömbszavazás; és ahol katolikusok, protestánsok és zsidók, úgy a hívők, mint a lelkipásztorok szintjén, tartózkodnak attól a megvető és megosztó hozzáállástól, amely oly gyakran sújtotta mindennapjaikat korábban, és helyette a testvériség amerikai ideálját népszerűsítik.

Ez az az Amerika, amelyben hiszek. És ez jelképezi azt a fajta elnökséget, amelyben hiszek – egy olyan fontos hivatal, amelyet nem szabad sem megalázni azzal, hogy bármely vallási csoport eszközévé teszik, sem foltot ejteni rajta azáltal, hogy önkényesen megfosztják bármely vallási csoport tagját a lehetőségtől, hogy betölthesse. Olyan elnökben hiszek, akinek a vallási nézetei a saját belső magánügyei: sem ő nem kényszeríti azokat a nemzetre, sem a nemzet őrá, a hivatal betöltésének feltételeként.

Nem látnék szívesen egy olyan elnököt, aki aláássa az Első Kiegészítés vallásszabadságra vonatkozó garanciáit. A fékek és egyensúlyok rendszere sem engedné ezt neki. És azokat sem látnám szívesen, akik aláásnák az Alkotmány hatodik cikkelyét, hogy vallási tesztet – akár indirekt módon is – követeljenek meg a tisztséghez. Aki nem ért egyet ezzel a jogi garanciával, küzdjön nyíltan a visszavonásáért.

A végrehajtó hatalomnak olyan vezetőt akarok, akinek nyilvános cselekedetei minden csoportért felelősek, de egyiknek sincsenek alávetve, aki részt vehet bármely ünnepségen, istentiszteleten vagy vacsorán, amelyet a tisztsége megkövetel, és aki az elnöki esküjének mindenféle vallási eskü, rítus vagy kötelezettség korlátaitól vagy befolyásától mentesen felel meg.

Ilyen az az Amerika, amelyben hiszek, ez az, amelyért harcoltam a Déli-Csendes-Óceánon, és amelyért a testvérem meghalt Európában. Akkor senki sem mondta, hogy „megosztott a lojalitásunk”, hogy „nem hiszünk a szabadságban”, vagy hogy egy olyan illojális csoporthoz tartoznánk, akik veszélyeztetik a „szabadságot, amelyért atyáink meghaltak”.

És valóban ez az az Amerika, amelyért atyáink meghaltak, amikor ide menekültek a vallási tesztek elől, amelyekkel megtagadták a hivatalbetöltés lehetőségét a kevésbé kedvelt egyházak tagjaitól, amikor harcoltak az Alkotmányért, a Jogok Nyilatkozatáért (Bill of Rights) és a Virginai Vallásszabadsági Statútumért, és amikor annál a szentélynél harcoltak, amelyet ma meglátogattam, Alamonál. Bowie-val és Crockett-tel együtt halt meg McCafferty és Bailey és Carey. De nem tudjuk, hogy katolikusok voltak-e, mert Alamoban nem volt vallási teszt.

Arra kérem Önöket ma este, hogy kövessék ezt a hagyományt, hogy a kongresszusi 14 évem eredményei alapján ítéljenek meg, a vatikáni követtel szembeni, az egyházközségi iskolák alkotmányellenes támogatása elleni, és az állami iskolák (amelyekbe magam is jártam) bojkottja elleni kiállásom alapján – ahelyett, hogy azon, mindannyiunk által látott röpiratok és kiadványok alapján tennék, amelyek gondosan kiválasztanak egyes, környezetükből kiragadott idézeteket katolikus egyházi vezetőktől, általában más országokból, gyakran másik évszázadból, és amelyek, természetesen, mindig kihagyják az Amerikai Püspöki Kar 1948-as nyilatkozatát, amely határozottan kiállt az egyház és az állam szétválasztása mellett, és amely sokkal inkább tükrözi majd mindegyik amerikai katolikus nézeteit.

Én nem tartom azokat a másik idézeteket kötelezőnek a hivatali cselekedeteimre nézve. Miért tennék Önök? De hadd mondjam el, más országok tekintetében, hogy teljes mértékben ellene vagyok annak, hogy az államot bármely vallási csoport kihasználja, legyen az katolikus vagy protestáns, hogy kötelezze, tiltsa vagy üldözze bármely más vallás szabad gyakorlását. És remélem, Önök is, ahogy én is, egyenlő határozottsággal ítélik el azokat a nemzeteket, akik megtagadják az elnöki tisztségüket a protestánsoktól, és akik a katolikusoktól. És ahelyett, hogy azok hibáit sorolnám, akik eltérnek ettől, inkább az ír és francia katolikus egyház eredményeit említeném, és olyan államférfiak függetlenségét, mint Adenauer és De Gaulle.

De hadd hangsúlyozzam ismét, hogy ezek az én nézeteim. Ugyanis az újságok gyakori szóhasználatával ellentétben, én nem a katolikus elnökjelölt vagyok. Én a Demokrata Párt elnökjelöltje vagyok, aki mellékesen katolikus. Én nem az egyházam véleményét képviselem közügyekben, és az egyházam nem képvisel engem.

Akármilyen ügy is kerül elém elnökként – születésszabályozás, válás, cenzúra, szerencsejáték vagy bármilyen más téma – döntésemet a fenti nézetekkel összhangban fogom meghozni, összhangban azzal, amit a lelkiismeretem a nemzeti érdeknek talál, és tekintet nélkül minden külső vallási nyomásra vagy diktátumra. És semmi hatalom vagy büntetéssel való fenyegetés nem kényszeríthet másféle döntésre.

De ha eljönne az az idő – és nem látok semmilyen konfliktust, amelyben ez akárcsak közelítőleg lehetséges lenne –, amikor a hivatalom arra kényszerítene, hogy vagy a lelkiismeretemet, vagy a nemzet érdekét sértsem meg, akkor lemondanék hivatalomról, és remélem, minden lelkiismeretes közszolga ugyanígy tenne.

De nem szándékozom bocsánatot kérni ezen nézeteimért sem katolikus, sem protestáns hitű bírálóim előtt, és szintén nem szándékozom sem nézeteimről, sem egyházamról lemondani, hogy megnyerjem ezt a választást. Ha a valódi kérdések miatt veszítek, akkor visszatérek szenátusi székembe, elégedetten, hogy megtettem, ami tőlem telt, és tisztességesen megítéltettem. De ha ez a választás azon az alapon dől el, hogy 40 millió amerikai elvesztette az esélyét az elnökké választásra a keresztelője napján, akkor az egész nemzet lesz a vesztes – a katolikusok és nem-katolikusok szemében világszerte, a történelem szemében, és a saját népünk szemében.

Ha azonban, másrészről, megnyerném ezt a választást, akkor elmém és lelkem minden erőfeszítését az elnöki eskü beteljesítésének szentelném – ami, mondhatnám, gyakorlatilag azonos azzal az esküvel, amit 14 éven át tettem a kongresszusban. Mert tartózkodás nélkül mondhatom, hogy „ünnepélyesen esküszöm, hogy az Egyesült Államok elnökének tisztét híven gyakorolom, és legjobb képességeim szerint fenntartom, óvom és megvédem az Egyesült Államok alkotmányát, Isten engem úgy segéljen.”

A leiratért szíves köszönet a John F. Kennedy Elnöki Könyvtárnak és Múzeumnak.