David Frum írása (The Atlantic, 2015. május 8.)
Kritizálni egy adott vallás dogmáit teljesen más, mint emberek egy adott csoportját diszkriminálni.
A szegény nyomorult neve elveszett a történelem során, de az évet rögzítették: 1631-ben történt, hogy az utolsó német zsidót máglyán égették el, alaptalanul vádolva az Úr meggyalázásával.
Ugorjunk előre néhány évszázadot. 1989-ben egy AIDS-aktivista csoport, az ACT-UP megzavarta a New York-i Szent Patrik katedrális istentiszteletét. Az egyik tiltakozó megragadott egy megszentelt ostyát, összetörte és a földre dobta. Őt és mintegy száz másik embert letartóztattak. Néhány tüntetőt közösségi munkára ítéltek. Egyikük sem került börtönbe. Mondanom sem kell, hogy egyiküket sem égették el máglyán.
Katolikus nézőpontból a megszentelt ostya meggyalázása erőszaktevés Isten testén. Nehéz lenne elképzelni a hithű katolikusok legnagyobb becsben tartott hiedelmének ennél brutálisabb megsértését.
Érthető tehát, hogy a Szent Patrik katedrálisban történt tiltakozást szinte egyetemesen ítélték el a New York-iak, vallásos meggyőződéstől függetlenül, és a melegjogi mozgalom több vezetője is. A bírálatok között azonban egy dolog kimondatlan maradt: senki sem javasolta, hogy az ACT-UP aktivistákat istenkáromlás miatt meg kellene büntetni. Törvényszegésért, károkozásért, rendbontásért igen, ebben mind bűnösek voltak. De Isten megsértésében? Ez New York államban egyszerűen nem a törvények vagy a rendőrség dolga. És ha a felbőszült csőcselék megpróbálta volna meglincselni az istenkáromló tiltakozót, a rendőrség megvédte volna őt tőlük.
Az istenkáromláshoz való jog nem olyan jog, amivel manapság a legtöbbünk élni szokott, és ennek jó oka van. A modern, szabad nyugati társadalmakban biztosra vesszük, hogy senki sem erőltethet vallási dogmákat másokra. És mivel ez magától értetődő, kevesen érezzük úgy, hogy nagy ügyet kellene csinálnunk abból, hogy tagadjuk vagy visszautasítjuk mások dogmáit. Butaságnak és durvának érezzük pontosan azért, mert értelmetlen. Senki sem akar meggyőzni, hogy tiszteld az Urat, így csupán egy bunkó vagy, nem pedig egy mártír, ha öncélúan ragaszkodsz ahhoz, hogy ne tarts tiszteletben valamit, ami a szomszédaid közül oly sokak számára annyira szent.
Ugyanez igaz az összes többi vallásos doktrínára, ami egy szabad társadalomban virágzik. Furcsának tűnhet mások számára, hogy néhányunk kerüli a sertéshúst, vagy turbánt visel, vagy hogy a napot 2000 évvel ezelőtt görög nyelven írt könyvek alapos tanulmányozásával kezdi. De furcsa vagy sem, tiszteletet mutatunk mások felé, ahogy mi is szeretnénk, hogy mások is tiszteljenek bennünket.
Eme kölcsönös tisztelet alapja azonban annak megértésén áll, hogy ez teljesen önkéntes. Nem felügyeli az állam, nem kényszerítik ki erőszakos önkényeskedők. Ha vallási tekintélyt kényszerítéssel kezdik megerősíteni, akkor vallásos hatalommal szembeni ellenállás egy egészen más jelleget ölt. Amikor az erőszak veszélyével dacol, a korábbi bunkó is igazi mártírrá válhat.
Bár a nyugati társadalmak megszabadultak a blaszfémiatörvényeiktől, több demokratikus társadalom kísérletezett a szólásszabadság egy másfajta korlátozásával, melynek célja, hogy inkább az embereket védjék Isten helyett. Az egyik ilyen a klasszikus 1972-es francia törvény, amely megtiltja a faji vagy vallási alapú gyűlöletkeltést, hátrányos megkülönböztetést és erőszakot. (A törvényt később kibővítették a nem, a szexuális irányultság és a fogyatékosság kategóriákkal.)
A gyűlöletbeszéd-törvények továbbra is rendkívül vitathatóak maradtak. De függetlenül attól, hogy ezek bölcsek vagy veszélyesek, a céljuk szekuláris: megvédeni az embereket azon beszédek korlátozásával, melyek célja, hogy eltöröljék az emberi jogokat. Isten – úgy tartják – tud magára vigyázni. Így a francia törvény szerint gyűlöletbeszéd lenne azt kiabálni, hogy: „Halál a zsidókra!”, de nem lenne gyűlöletbeszéd embertelennek nevezni a zsidó kóser vágást. Gyűlöletbeszéd lenne, ha azt mondanánk, hogy: „Egyetlen muszlim sem lehet hazafias francia állampolgár”. De nem lenne gyűlöletbeszéd azt írni, hogy „A Korán nem igaz”.
Azok az amerikaiak, akik szeretnék beemelni a gyűlöletbeszéd néhány fogalmát az amerikai jogba, nem mindig értik az európaiak által vázolt különbséget az emberek megsértése és a doktrínák kritikája között. A New York Times szerkesztőségi fóruma így fogalmazott a texasi Garlandban megkísérelt terrortámadásról:
A garlandi Mohamed Művészeti Kiállítás és Verseny nem igazán a szólásszabadságról szólt. Ez az elvakultság és a gyűlölet gyakorlata volt a szabadságért való harc szerepében tetszelegve… Pamela Geller, a texasi esemény mögött álló antiiszlamista aktivista nyilatkozatait és intézkedéseit régóta pusztán a muzulmánok elleni gyűlölet motiválja.
Akár a Ground Zero közelébe tervezett mecset elleni küzdelemről, akár az „Atlas Shrugs” nevű dühös blogjára való írogatásról, akár a garlandi esemény megszervezéséről van szó, Geller kisasszony élvezi, ha rosszindulatú rasszizmusra vagy antiszemitizmusra emlékeztető módon támadhatja az iszlámot. Garlandban a provokációja elérte a célját. Az eseményt két muszlim támadta meg, akiket egy közlekedési tiszt agyonlőtt, mielőtt megölhettek volna valakit.
Az a két férfi potenciális gyilkosok voltak. De a meghiúsult támadásuk, vagy a Charlie Hebdo gyilkos lövöldözése, vagy az Iszlám Állam és az Al-Kaida barbár gyilkosai által jelentett még nagyobb fenyegetés sem igazolhatja a garlandihoz hasonló, nyíltan iszlamofób provokációkat.
Az iszlámellenes elvakultság egy létező és csúnya jelenség. De szükséges különbséget tennünk az emberek rágalmazása és a hitük elutasítása között. Az istenkáromlás nem bigottság. Az „iszlamofóbia” kifejezés elmossa ezt a különbséget: egy hiedelem tagadása nem egyenlő a hívők elleni diszkriminációval.
Öt évvel ezelőtt az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa elfogadott egy állásfoglalást, amely kifejezetten az iszlámra hivatkozva - amely a legtöbbet rágalmazott vallás - elítéli a „vallás becsmérlését”. Az állásfoglalás kifejezetten elítélte a vallások „szent személyeinek” „sztereotipizálását” és sürgette az államokat, hogy törvényeik teljes erejét használva próbálják elnyomni a vallás becsmérlését. Eileen Donahoe, a tanács amerikai képviselője elmagyarázta, hogy az USA és 16 másik demokratikus állam miért szavazott nemmel: „Továbbra is úgy látjuk, hogy a „vallások becsmérlése” fogalmat a cenzúra, a kriminalizáció és néhány esetben politikai, faji és vallási kisebbségek elleni erőszakos támadások és halálesetek igazolására használják szerte a világon. A legtöbb tagállam szándékaival ellentétben a kormányok valószínűleg visszaélnek az egyének jogaival ezen határozatra és az Emberi Jogi Tanácsra hivatkozva.”
De nem csak a kormányok felelősek azért, hogy határozatokat hozzanak a lelkiismereti szabadság elleni támadások alapjául szolgáló előítéletek ellen. Láttuk, hogy a nyugati országok belső politikai vitáikban hasonló hatással alkalmazzák ugyanezeket az elveket.
Nem kérdéses, hogy vannak provokátorok, akik idéznek, és tévesen idéznek iszlám szövegeket, szövegkörnyezetből és történelmi összefüggésekből kiszakítva, hogy széles közönség körében ellenségeskedést szítsanak. De ezek a provokátorok többnyire csak akkor sikeresek, ha olyan események, mint a párizsi, a koppenhágai és a garlandi, alátámasztják szörnyű figyelmeztetéseiket.
Az ilyen provokatőrök kezelésének módja az, hogy tapasztalatokkal cáfoljuk meg őket. Az emberi jogok nevében egy adott vallás ellen irányuló istenkáromlás tiltása azzal a kockázattal jár, hogy igazolja a provokátorokat, és sötét jóslataikat előrelátóvá teszi. Elvakultság megakadályozni az amerikai muszlimokat, hogy alsó Manhattanben épületet állítsanak fel az istentiszteleteiknek. Elvakultság az ellen tiltakozni, hogy a Kongresszus muszlim amerikai tagja a saját szent könyvére esküdjön.
Egyenlőséggel és tisztelettel tartozunk mások felé. Az ideológiáknak és hiedelmeknek bizonyítaniuk kell rátermettségüket. Pamela Geller, a garlandi „Rajzolj Mohamedet!” verseny szervezője vonzza a kritikát, mert olyan gyakran éri el és lépi túl a választóvonalat, amely az ideológiák kritikája és az embercsoportok rágalmazása között húzódik. Kellemetlen az ő védelmére kelni. De ez gyakran igaz azokra az emberekre, akik próbára teszik azokat a jogokat, amelyek egy szabad társadalmat meghatároznak.
Egy szabad társadalomban bármely vallás követőinek a jogai nem terjednek ki arra, hogy ráerőltessék a hitük tanait a nem hívőkre. Néhányan azok közül, akik ellenállnak a doktrínák ráerőltetésének, szabadgondolkodók, akik ellenállnak mindenféle dogmának. De néha az ellenálló csak egy másfajta szűklátókörű fanatikus. Samuel F. B. Morse, a távíró feltalálója mesélt el egy történetet arról, amikor fiatalemberként Rómába látogatott, és egy pápai körmenetbe keveredett. Buzgó protestánsként nem volt hajlandó megemelni a kalapját a pápa előtt, és azt állította, hogy a pápa egyik svájci gárdistája leütötte azt a fejéről. Talán megtörtént az eset, talán nem. (Morse mindig homályosan nyilatkzott arról, hogy az eset pontosan hol és mikor történt.) Morse írt egy Geller-szerű pamfletet, amelyben a katolikus egyházat „az Egyesült Államok szabadságjogai ellen való idegen összeeskövésnek” nevezte, és 1836-ban elindult New York város polgármesteri székéért nativista, antikatolikus programmal. Szerencsére meggyőző fölénnyel legyőzték. Még ha a modern amerikaiak meg is választhatják maguknak, hogy hogyan üdvözöljenek egy vallásügyi minisztert, a szabadságukat az olyan hangoskodó különcöknek is köszönhetik, mint Morse.
Ha néhány öntörvényű erőszakkal próbálja érvényesíteni egy hit tanait, akkor polgári kötelességünk szembeszállni velük. És ha azok, akik ellenállnak, nem minden tekintetben kellemes emberek – ha olyan más nézeteket is hangoztatnak, melyek minden mérce szerint vállalhatatlanok és előítéletesek – akkor nekünk többieknek annál inkább kell szégyellnünk magunkat, hogy rájuk hagyjuk ezt a feladatot.
Fordítás: Magyar Szekuláris Egyesület
