Írta: Ronald A. Lindsay
2008. november 11-én a Yale Politikai Unió (Yale Political Union, YPU) egy vitát tartott a „Megoldva: A vallásnak nem szabadna, hogy helye legyen az államvezetésben” témában. A YPU meghívott, hogy e felvetés mellett érveljek. Az érvelésem és a kérdésekre-válaszokra megadott idő után a YPU diákjai sorra tartottak öt perces beszédeket a felvetés mellett vagy ellen. A vita élénk volt és intellektuálisan ösztönző, és a felszólalók érvei erősek és kíméletlenül kritikusak voltak – pontosan, ahogy annak lennie kellett. Majd egy szavazás következett. Sajnálatos módon a határozatot legyőzték 27/45 arányban.
Alább található a YPU előtt elhangzott beszédem rövidített változata.
A vallásnak nincs helye az államvezetésben. Mielőtt védeni kezdeném az álláspontomat, engedjék meg, hogy elmagyarázzam, mire is gondolok: semmiképpen nem támogatom, hogy a vallásos embereket kizárjuk a közigazgatási pozíciókból, és még kevésbé, hogy meg kellene tagadni tőlük a szavazati jogot. Egy ilyen kirekesztő eljárásmód nemcsak hogy nem lenne tanácsos, hanem erkölcsileg visszataszító, akkor is, ha lehetséges lenne betartatni. Azt sem állítom, hogy az állam alkalmazottainak vagy a szavazóknak helytelen lenne a vallásuk által megihletődve viselkedni. Az egyén motivációjának forrása nem számít másoknak, legalábbis addig, amíg a motiváció forrása csak egy általános elhivatottságot ad arra, hogy felelősen viselkedjenek és a többi erkölcsi közösségbe tartozó emberrel szemben tisztelettet tanúsítsanak.
Ami engem és sok más szekularistát leginkább érdekel, az a vallás szerepe a közügyekről való tájékoztatásban és azoknak alakításában, és különösen a vallások tanainak a közügyek szabályainak alakítására tett hatása. Ebben az értelemben nincs helye a vallásnak az államvezetésben. A közügyek megvitatása teljesen szekuláris közegben kell hogy történjen, és az erről hozott döntések csakis szekuláris megfontoláson alapulhatnak.
Miért gondolom ezt így? Kezdjük azzal a feltételezéssel, hogy demokratikus kormányzásról beszélünk, vagy legalábbis egy olyan ország államvezetéséről, amelyben az állampolgárokat bátorítják a közügyek szabályainak megvitatására, és az államvezetéstől elvárt, hogy megindokolja a közügyeket illető döntéseit az állampolgárai előtt. A demokratikus párbeszéd sikerének egyetlen előfeltétele van: a résztvevőknek képesnek kell lenniük megérteni, értékelni és megvitatni a többiek nézőpontját alátámasztó érveket. Ez nem lehetséges, ha vallásos dogmákat használunk a közügyekben való döntéshozatalra.
Ha azért ellenzed az azonos neműek házasságát, mert az Ótestamentum azt mondja, hogy a homoszexualitás utálatosság, ez a párbeszéd vége, nem? Nem nagyon marad mit mondani. Hasonló módon, ha csak azért ellenzed a halálbüntetést, mert az megszegi Isten „Ne ölj!” parancsolatát, ez is megálljt parancsol a párbeszédünknek. Ezen a ponton gyakorlatilag nem lehet téged meggyőzni az ellenkezőjéről.
Mondhatnák azt is, hogy: "annyira rossz dolog az, ha végső soron ráhagyjuk az emberekre, hogy eldöntsék, hogy mi legyen a közügy? Végül úgyis a szavazóurnáknál fog eldőlni, mely rendelkezések fognak életbe lépni." Ez igaz, de figyeljünk meg két dolgot! Először is, ha megengedjük, hogy a vallásos tanok indokolják a közügyeket, akkor tulajdonképpen a kérdés az, hogy egy bizonyos vallásos hiedelem mellett vagy ellen szavazzunk. Nem hiszem, hogy hosszan kellene ecsetelnem, hogy ez miért nem különösebben vonzó ajánlat. Bármelyik társadalomnak a legkevésbé arra van szüksége, hogy vallásos elvek mentén legyen felosztva. A történelemben számos példa bizonyítja, mennyire károsak tudnak lenni a vallásos szembetűzések, és hogy milyen gyakori, hogy az erőszakon kívül nincs más feloldása a mélyről jövő vallásos ellentéteknek. Amikor egy bizonyos irányelv pro és kontra érveit megvitatjuk, jobb döntést hozhatunk. Ahogy már mondtam, a párbeszédre nincs lehetőség, ha az egyik fél vallásos tanokra vagy dogmákra hivatkozik.
Nos, egyesek megkérdőjelezhetik az alapfeltevésemet. Kérdezhetik azt, hogy miért vágná el a vallásra való hivatkozás a párbeszédet. Nem tudunk a vallásról is ugyanúgy beszélni, mint bármely más témáról? Elvileg talán. Gyakorlatilag nem. Meg kell jegyeznem, hogy a Center for Inquiry-beli kollégám, Dr. Austin Dacey írt is egy könyvet erről, „A szekuláris lelkiismeret” (The Secular Conscience) címmel, amelyben, legalábbis részben, az itt bemutatott álláspontom ellen érvel. Dacey nem tartja jó dolognak a vallásos tanok befolyását a közrendre, de azt tartja, hogy meg kell engedni, hogy a vallásos hiedelmeket, mint érvet, felhozzák egy nyilvános vita során. Dacey-t idézve:
„A szekuláris gondolkodású liberálisoknak meg kell szüntetniük a közügyekre vonatkozó vitákban a vallás említésének tilalmát. Nem tudjuk többé elkerülni a vitatott … vallásos állítások említését a közügyekről szóló vitákban. Hagyjuk a hívőket és a hitetleneket beszélni arról mit gondolnak, hogy egy őszinte vita tudjon kialakulni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a közvitában minden megengedett. A lelkiismereti kérdéseket a politikában ugyanúgy kell kezelni, mint bármely más nyilvános javaslatot: őszinteség, következetesség, racionalitás, alátámasztás bizonyítékokkal, megvalósíthatóság, legalitás, erkölcsösség, és felülvizsgálhatóság.”
Dacey javaslatában a probléma az utolsó mondatban található. A vallásos hitet általában nem kezelik ugyanúgy, ami a következetességet, racionalitást, és bizonyítékkal való alátámasztást illeti, mint a többi hiedelmet, amin a közügyek alapulnak, és ez magába foglalja az erkölcsi meggyőződéseinket is. Hogy Jézus egyszerre volt Isten és ember első pillantásra lehetetlennek tűnik – még inkább mintha egyszerre rinocérosz és földigiliszta identitása lenne valakinek –, de ez nem akadályozza meg a keresztényeket abban, hogy ezt a hiedelmet magukénak vallják, mert végül is mindig hivatkozhatnak a „hit”-re. A „hit” azt jelenti, hogy nem kell érveket felhoznod. Nem tudsz vitatkozni valakinek a hitével. Ha nem hiszel nekem, akkor vitatkozz csak egy Chicago Cubs rajongóval!
Továbbá, még akkor is, ha a vallások hívői hajlandóak lennének a hitüket felülvizsgálni, valamint egyes teológusok ezt legalább valamilyen mértékben hajlandóak lennének megtenni, gondoljunk csak bele, mennyi bonyodalmat jelentene ez a közügyek meghatározásában. Minden alkalommal, amikor valaki hit alapú érvet használna egy közügyet érintő döntésben, egy rendkívül összetett vitába kellene szálljunk arról, hogy az illető érv mögött levő vallásos hiedelem megalapozott, vagy sem. Például, ha valaki kizárólag a szexuális absztinenciát akarja tanítani, mert a keresztény dogma szerint a paráználkodás bűn. Kezdetnek azt az állítást kellene megvizsgálnunk, hogy a paráználkodás tényleg bűn-e. Ez egy olyan bibliai rész szövegmagyarázatát teszi szükségessé, amely nem egyértelmű a mondanivalójában. Továbbá ki annak a megmondhatója, hogy a Biblia Isten akaratát képviseli? Tudjuk például, hogy az Újtestamentumot alkotó négy kanonikus evangélium csak egy töredéke a Jézusról szóló evangéliumoknak, melyek az időszámításunk első évszázadaiban a köztudatban voltak.
Hogyan döntjük el, mely állítások származnak Jézustól és melyek nem? Tudjuk egyáltalán, hogy Jézus létezett? A kutatók évtizedeket töltöttek el az ilyen kérdések vizsgálatával. Ezen kívül persze ott vannak azok, akik nem fogadják el Jézust, mint isteni vagy akár Isten által inspirált prófétát, nekik ezen kívül még azt is be kell bizonyítani, hogy Jézus mondanivalója mérvadó. Az ég szerelmére, hogyan tudnánk mindezt véghez vinni a rendelkezésre álló idő alatt, például a csak absztinenciát oktató szexuális nevelés esetében? Nem csinálhatunk minden közügyet érintő kérdés megbeszéléséből vallásos vitát, mert akkor egy örökkévalóságig vitatkozhatnánk.
Állítsuk szembe ezt a vallással teli megközelítést a világi szemlélettel. A szexuális absztinencia oktatás legfőbb célja a szexuális úton terjedő betegségek és a nem kívánt terhességek megelőzése. Ha az absztinencia oktatása hatékony, főleg ha hatékonyabb, mint a standard szexuális nevelés, talán támogatni kellene. Ha viszont nem az, akkor a támogatása nem tanácsos. Ezt a kérdést empirikus tanulmányozás alapján el lehet dönteni. Igaz, hogy ezeket az empirikus kutatásokat nem lehet egyik napról a másikra megcsinálni, de véges időre van szükségük és egyértelmű válaszokat adnak a homályos teológiai kérdések megválaszolásához szükséges élethosszig tartó tanulmányozásához képest, melyek még csak nem is ígérnek végleges választ a kérdésre. Végeztek kutatásokat a csak absztinenciát oktató szexuális nevelésről és ezek gyakorlatilag azt mutatják, hogy nem hatékony. Ez meg kellene, hogy oldja a kérdést, és meg is oldaná, ha a vallást távol tartanánk az államvezetéstől.
Ezen a ponton megkérdezhetik, hogy nem akarjuk voltaképpen megtagadni azoknak az államvezetésben való részvételt, akik elfogadják a vallást, mint erkölcsi útmutatót? Vagy legalábbis, hogy átfogalmazzák az álláspontjukat egy vallásmentes formába, mielőtt részt vehetnének az államvezetésben? Stephen Carter ezt nehezményezte „A hitetlenség kultúrája” c. könyvében. Azzal érvelt, hogy azok, akik szét akarják választani az egyházat és az államvezetést, arra kényszerítik a vallásos állampolgárokat, hogy átalakítsák az érveiket teljesen szekuláris formára, mielőtt bemutathatnák őket. Erre csak annyit mondhatok: Na és? Mi a gond ezzel?
Ahogy már a beszédem elején említettem, nem állítom azt, hogy a vallásos embereket távol kellene tartani az államvezetéstől, és természetesen elismerem, hogy egy vallásos ember hite befolyásolni fogja annak nézőpontját. De ahhoz, hogy egy ilyen személy párbeszédbe kezdjen polgártársaival arról, hogy mi a helyes eljárás, akkor az érveit szekuláris módon kell megfogalmaznia. Nincs ebben semmi megterhelő. Tulajdonképpen ez az érvelés megalapozottságát hivatott ellenőrizni. Ha nem vagyunk képesek úgy megfogalmazni egy állítást, hogy az egy vallástalan embernek is meggyőző legyen, akkor talán meg kellene állnunk és megbizonyosodnunk róla, hogy az álláspontunk helyes. Talán félreértelmezted Isten parancsát. Elvégre miért akarná Isten, hogy egy olyan szabályt kövess, aminek nincs értelme, ha megpróbálod elmagyarázni valaki másnak?
Azt állítom, hogy túl kell lépnünk a szent könyveken és a vallásos dogmákon, amikor a közügyekről van szó. Ezer éves, állítólagos szent könyveket – melyek egy nomád és barbár törzs bölcsességeit tartalmazzák – a kezdő és végpontnak használni a közügyeket illető vitában nem tűnik különösen ígéretesnek a huszonegyedik századi problémák megoldásában.
Ronald A. Lindsay a Council for Secular Humanism (Szekuláris Humanista Tanács) ügyvezető igazgatója.
