"Szabad egyház szabad államban, ez az én jelszavam" - jelentette ki Deák Ferenc, a reformkort majd a dualizmust is átszövő egyházpolitikai viták során, melyeknek végig meghatározó alakja volt. Fazekas Csaba történész értékelése alapján ő a "megteremtője és legnagyobb formátumú egyénisége a magyar liberalizmus egyházpolitikai hagyományainak, utóbbiban felfogása napjainkig meghatározó jelentőségű".

Deák magánemberként vallásos volt, bár Fazekas találó megfogalmazása szerint leginkább a modern "a maga módján hívő" kifejezés illik rá, templomba például nem járt, és a vallásgyakorlás külső, intézményes formáit feleslegesnek és haszontalannak tartotta. "Deákról pedig későbbi életéből is tudjuk, hogy noha szigorúan katholikus volt, a vallás formái iránt kevés hajlandóságot mutatott" - írja róla Ferenczi Zoltán is 1904-ben megjelent életrajzi kötetében. Beszédeiben Deák többször utalt arra, hogy nagyra értékeli az egyház kulturális és társadalmi szerepét, és hogy a vallást az erkölcs hordozójának tartja: "Nem a vallást kell a statusnak védelmezni. Az isteni vallás emberi védelemre nem szorult. Hanem a tiszta vallásosságot kell emelni és terjeszteni, mert ez a nép erkölcsiségének, s ez által a nemzet boldogságának legerősebb támasza." - hangzik el 1840. január 20-i beszédében.

Vallásossága mellett azonban Deák egész politikai pályafutása során liberális egyházpolitikát képviselt, melynek alapja az állam és az egyházak működésének teljes szétválasztása, az akkori európai gyakorlattól eltérő észak-amerikai mintára: "A szabad egyház eszméje s a vallások egyenjogúsága azt kívánja, hogy a hon minden polgára, bármely hitfelekezethez tartozzék is, szabadon élhessen saját vallásának tanításai szerint, ha azok az állam céljával nem ellenkeznek és mások hasonló jogait nem sértik." (1868. október 20.)

A felvilágosodásban és a nyugat-európai liberalizmusban gyökerező gondolkodása vallási meggyőződésétől függetlenül megkövetelte tőle a pártatlanságot és a polgári jogegyenlőség tiszteletben tartását, ennek megfelelően Deák felszólalásaiban a felekezeti egyenjogúság megteremtését, azaz leginkább a katolikus egyház akkori kiváltságainak felszámolását szorgalmazta. Ezúton szeretnénk alábbi szavait a Vatikán szíves figyelmébe ajánlani: "A polgári törvényeket tiszteletben tartani, s azoknak engedelmeskedni az egyházi rend is köteles, s annak sincsen hatalmában a törvény értelmét önkényesen magyarázgatni. A ki hivatalának törvényszabta kötelességeit önlelki meggyőződésével megegyeztetni nem tudja, mondjon le inkább arról; de hivatalának hatalmát a törvény sérelmére, s a törvények iránti tisztelet csorbítására használnia nem szabad, s ha ezt cselekedné, az államnak szoros kötelessége a félrelépőt a törvény korlátai közé utasítani." (1840. január 20.)

1873. június 28-i utolsó, nagy hatású országgyűlési szónoklatában - bár eredetileg egy konkrét ügy kapcsán szólalt fel - még egyszer részletesen kifejtette egyházpolitikai álláspontját, s bár néhány felvetése (pl. az akkor heves vitákat kiváltó polgári házasság kérdése) mára már rendezett, általános szekuláris üzenete ma is érvényes és megfontolandó, a beszéd pedig tartalma mellett elegáns stílusa miatt is élvezetes olvasmány. (Hogy a blogposzt kereteit a szükségesnél jobban ne feszegessük, a teljes beszédből csak részleteket közlünk.)

Általában, t. ház, nekem az ide vonatkozó tárgyakhoz szólni kissé nehéz, egyszerűen azért, mert nekem az állam és az egyház közötti viszonyokat illetőleg nézetem az, a mi, mint tapasztaltam, sok emberé nem. (Halljuk!) Én azt tartom, hogy e viszonyokat illetőleg a művelt világon két, egymástól nevezetesen eltérő rendszer uralkodik: az egyik az amerikai, a másik az európai. Az északamerikai államok törvényhozása — nem mindjárt az állam első alakulásakor, de csakhamar utána — azon elvből indult ki, hogy az állam a kultuszok dolgába minél kevesebbet avatkozzék. Körülbelül csekély módosítással úgy tekintette a kultuszokat is a statussal szemben, mint associatiókat, és valamint minden associatióra nézve, úgy a kultuszokra nézve is, ha tanaik vagy eljárásuk a statusra veszélyesek voltak, ez ellen fölszólalt, föllépett, minden más egyebekben pedig szabad kezet engedett nekik.

 

Ez ott könnyebb volt. Azok az emberek, kiknek ősei hazájukat vallásuk üldöztetése miatt hagyták el, igenis érezték és tudták, mennyire káros következésű, ha a status sokat avatkozik vallási ügyekbe.

 

Az európai rendszer ettől tetemesen eltér. Európában a civilisatiót a kereszténység terjesztette. Amely népek a kereszténységhez nem csatlakoztak: vagy elenyésztek, vagy ha fönnmaradtak, a kultúrában igen hátramaradtak. A keresztény vallás lévén a civilisatio megalapítója, ennek vezetői voltak az egyházi férfiak, kik akkor túlnyomólag, hogy ne mondjam kizárólag, bírtak tudománnyal és műveltséggel; az ő befolyásuk a status ügyeit vezető férfiakra, fejedelmekre és egyéb nevezetes emberekre részint túlnyomó tudományosságuk, részint pedig a vallás varázsa által nagy volt. Ennélfogva a kereszténységnek vagy a vallásnak érdekeit összeszőtték a status minden intézményével, és annak gyökerei minden intézménnyel összenőttek. Ennek bizonyságául nem kell egyebet említenem, mint hogy a legújabb időkig majd minden államnak megvolt a maga államvallása, vagy legalább oly vallás, amelyet a többiek fölött kegyelt, ápolgatott, védett. Franciaországban, Olaszországban, Ausztriában a katholikus vallás, Poroszországban az evangélikus, Angliában a protestáns, különösen az episcopális, az orosz birodalomban a keleti egyház, szóval mindenütt voltak kedvezésben részesült vallások. Ez kezd szünedezni; de még sok helyütt nem szűnt meg, mert ezt a rendszert egy nap alatt megsemmisíteni nem tartozik a lehetőségek közé, minthogy gyökerei oly mélyen bele vannak nőve az institutiókba, hogy azokat kitépni convulsiók nélkül nem lenne lehetséges, és ha mégis kitépni akarnók, gyökereik újra kihajtanának, még pedig bujábban, mint annak előtte.

 

Az én nézetem — a magam elvéről szólok — az, hogy a két rendszer közt jobbnak, észszerűbbnek és czélszerűbbnek tekintem az amerikait. (Általános helyeslés.) Amely rendszernek alapja az, hogy az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, a mennyiben a status fönntartása a beavatkozást szükségessé teszi. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, a czélt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, a mely affelé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi olyan lépést, a mely attól eltávolít. (Élénk helyeslés.)

 

Legyen szabad gyakorlati példákat fölhoznom. (Halljuk!) Itt van pl. Magyarországra nézve két vallásfelekezet főpapjait illetőleg a jus comitiorum, melynél fogva a katholikus és keleti egyház főpapjai hivataluknál fogva tagjai a felsőháznak. Ez a többi vallásúakra nézve nincs így. Ha akarunk jogegyenlőséget a vallásokra nézve, de ha akarunk a józan észnek szabályai szerint rendezkedni, ez az anomália, ez a különbség nem állhat fönn. (Helyeslés.) Két módon lehetne a dolgon segíteni: vagy a többi vallásoknak is megadni e privilégiumot, (Fölkiáltások: Nem kell!) vagy mindenkitől elvenni. (Helyeslés.) Az első annyi volna, mint egy absurdumot még eggyel szaporítani (Fölkiáltások: Igaz!) és amint én ismerem polgártársainkat, mind a protestánsok, mind a zsidók nagyon megköszönnék és deprecálnák ezen kedvezést. A dolog természete tehát az, hogy egyiknek sem kell megadni ezen jogot. Tehát mikor és hol kellene ezt rendezni? Nem szólok arról, hogy jogos-e vagy nem jogos, így vagy amúgy téve; hanem mi az, amit az óvatosság és józan ész parancsol? Nem tartanám czélszerűnek, holnap egy törvényczikket hozni s azt mondani, hogy sem katholikus, sem görög-keleti püspököknek nincs a főrendiházban helyük; a világért sem. Azt gondolnák, harczot üzenünk nekik, üldözzük őket; pedig nincs veszedelmesebb ember, mint a martyr. (Élénk tetszés.) (...)

 

Még egyet hozok föl. (Halljuk! Halljuk!) Előttünk van, és remélem, nem hosszú idő múlva a ház asztalára kerül, a polgári házasság kérdése. (Halljuk! Halljuk!) A polgári házasság — nézetem szerint — absolute nem vallási, hanem tisztán polgári kérdés. (Élénk helyeslés. Igaz! Úgy van!) A két mód közül, melyet eddig követtek, az egyik az engedélyezett polgári házasság, a másik a kötelező. Nem tehetek róla, én az elsőt, a facultativ polgári házasságot, nem tartom helyesnek, logikai alapon nyugvónak, (Élénk helyeslés.) és magára az egyházi rendre nézve is sértőbbnek tartom, mint a kötelezőt, (Fölkiáltások: Igaz!) mert ha nyersebb nyelven mondanók ki a facultativ polgári házasságról szóló törvényt, ez annyit tenne, hogy az állam azt mondja alattvalóinak: Fiaim, ha házasodni akartok, menjetek papjaitokhoz, adjanak ők össze benneteket; de ha össze nem adnak titeket, akkor jöjjetek hozzám, majd összeadlak én. (Tetszés.) Ellenben a kötelező polgári házasság egészen más. Ott az állam azt mondja, hogy a házasság nemcsak egyházi szertartás, hanem polgári szerződés, és pedig a legfontosabb, mely alapja a legitimitásnak és a successiónak stb., én tehát, mint állam, megkívánom, hogy ezen polgári szerződés előttem köttessék, annak egyházi részét azután végezzétek el a magatok papjánál. Ebben sem sértő, sem absurd, sem helytelen nincs. (Élénk helyeslés.) Mindezeket fokonkint meg lehet tenni. (...)

 

Azzal végzem beszédemet, hogy én minden nemét a vallási háborúknak a lehetőségig óhajtom kikerülni. Ha a vallási háború fanatismusból ered és fanatismussal vitetik, káros, veszélyes. De az oly vallási háború — mert nemcsak fegyverrel lehet háborút viselni, igen gonoszok azok is, melyek tollal és a tanácskozási termekben vitetnek — oly vallási háború, mely hit, vallási buzgóság nélkül, magánérdek és politikai czélokból vitetik, még veszélyesebb s amellett utálatos is. (Általános helyeslés.)