Kerényi Imre, a magyar művészeti élet egyik, az utóbbi években komoly szerephez jutott személyisége a Keresztény Színházi Fesztivál beszélgetése során kifejtette véleményét napjaink hazai színházával kapcsolatban. Álláspontja szerint az előadásoknak nem a kritikai szemléletmód és a szkepszis erősítése, a „buzilobbi” támogatása, hanem a keresztény értékek megerősítése lenne a feladata.
A gondolkodás érték. A 21. század – hangsúlyozottan – információs jellegű társadalmában talán az egyik legnagyobb. „A kritikai attitűd, mindennek a kétségbe vonása” szinte magától értetődő módon következik a közép- és felsőfokú oktatás általánossá válásából, a nyelvismeretből, a világlátott ember gondolkodásmódjából. A fejlett világ eszményeiből – ám nem Kerényi úréból.
A színház a ma ismert formájában nem a „ma” terméke, hanem ókori hellén találmány. A vallásos gyökerek közül már az ókorban új, a korabeli élet és gondolkodás számos elemére rákérdező, elemi módon kritikus szemléletű műfajok emelkedtek ki. Hallott-e már Kerényi úr a „szatíra” szó eredetéről? Történt mindez, természetesen, a korabeli buzilobbi (sic!) védő szárnyai alatt. Mit buzilobbi?! Legalábbis transznemű-lobbi, amennyiben a női szerepeket a görög színházakban tudvalevően fiatal férfiak játszották el.
A színjátszás kritikai szerepe az európai kultúrában több ezer éves hagyomány. Milyen más szellem hívta volna életre Shakespeare vagy Molière, Csehov vagy Brecht műveit? Ezt a trendet csupán egyetlen időszak volt képes – több-kevesebb sikerrel – megtörni: a passiójátékot, a mirákulumot és misztériumjátékot kitermelő, az általános vélekedés szerint az európai műveltség visszaesését jelentő középkor. Az a tény, hogy ez az áldatlan időszak történetesen egybeesett a kereszténység egyeduralmával kontinensünkön, semmiképpen sem jogosít fel a krisztusi gondolatkör hibásnak minősítésére. Nehezen látható be ugyanakkor azon érv létjogosultsága, miszerint a 21. század színházát annak középkori változatához kellene újra hasonlatossá tennünk.
Napjainkra elérkeztünk egy olyan korba, amikor a világ megismeréséhez szükséges információhoz minden korábbinál kedvezőbb feltételek mellett férhetünk hozzá. A mindenség teljes ismeretének lehetősége ugyanakkor alighanem továbbra sem adott, ráadásul a megszaporodott tudásanyag egyéni felelősséggé teszi a már meglévő információ elsajátítását, újraértékelteti velünk a világról alkotott korábbi elképzeléseinket. Az újraértékelés nem jelent feltétlen szakítást a gyökerekkel. Kénytelenek vagyunk ugyanakkor elismerni, hogy a ma felénk áramló információtömeget nem áll módunkban teljes egészében feldolgozni, így napjaink kiemelt erényévé vált a kritikus szemléletmód mind mások, mind a magunk nézeteivel szemben. Az óvatosság ezen korszakában a színház, mint a megkérdőjelezés egyik kiemelkedő eszköze, fontosabb lelki szükségleteket elégíthetne ki, mint korábban bármikor. A színházi játék eredeti végcélja, a katarzis ma többek között azáltal érhető el, hogy a darabok az információs társadalom emberében megerősítik az érzést: nincs egyedül az érzéseivel, szabad kérdezni és szabad gondolkodni.
Mi célja lehet ma egy olyan megszólalásnak, melynek célja a lehetséges színházi megközelítésmódok egyikének monopolizálása a kor egyik legfontosabb szellemi igényének kárára? Vajon mi vezethet egy olyan véleményhez, melynek középpontjában egy lehetséges nemi beállítottság kipellengérezése, nem pedig a rendező, a dramaturg, a színész legfontosabb feladatának – a közönség aktuális kérdései megválaszolásának – beteljesítése áll? Vajon bízhatunk-e színházi emberben, ha a megkérdőjelezés és a kritika, a szabad döntés és az egyéni felelősség korában éppen a kritika ellenében foglal állást?!
A színház - és számos más kulturális tevékenység - feladata sokrétű; kritikai jellege és annak kívánatos volta ugyanakkor, különösen a 21. században, tagadhatatlan. Napjaink szellemi viszonyai között természetesen egy tisztán keresztény jellegű színháznak is meglehet a maga létjogosultsága. Míg azonban a keresztény gondolatkör elfogadása mára választás kérdésévé vált, addig a kérdések és a szkepszis a társadalom egészét átható korjelenségek. Közös erőforrásaink nem pazarló jellegű felhasználása érdekében ezért javasoljuk a Kerényi úr által elképzelt színházak megvalósítását – amennyiben annak termékeire a társadalom egyes csoportjaiban tényleges igény jelentkezik – az abban illetékes egyházi szervezetek költségvetésébe beépíteni, az állami támogatásokat pedig csupán az olyan kezdeményezések számára megítélni, melyek valóban találkoznak a társadalom többségének szellemi szükségleteivel.