Az egyházak eszközként való állami felhasználása, egyfajta konzervatív nacionalizmus megerősítése, a fékek és ellensúlyok rendszerének folyamatos leépítése és egy klientúra alapú politikai rend megteremtése miatt aggasztó az a helyzet, amelyben az áprilisi törvényhozási választásokat Magyarországon megrendezik.
A 2013. október 9-i, Chatham House-ban megtartott beszédében Orbán Viktor, Magyarország mindenható miniszterelnöke, kifejezte ragaszkodását a hagyományos értékekhez (egyház, család, nemzet), és országát „laboratóriumnak” nevezte. A rezsimet értékelő kommentárok fényében Magyarország gyakorlatilag, és már egy jó ideje (a kereszténységre gyakran és erőteljesen hivatkozó) „új jobboldal”[1], a (teljesen az EU pénzéből működtetett) szuverén nemzeti gazdaságpolitika, a (válságban levő) nemzeti identitás[2] és az újpopulizmus „laboratóriumának” tekinthető.
Ezen az Európa szívében meglehetősen egyedi jelenségen kívül, még egy dologgal tünteti ki magát Magyarország: a kereszténység gátlástalan politikai kihasználásával, eszközösítésével, amihez az elismert egyházak asszisztálnak.
De miért van a magyar politikának ilyen erős szüksége a vallásra? A válasz egyszerű, sőt banális: a hatalmat gyakorló pártnak gyakorlatilag nincs ideológiája; kizárólag az öncélú hatalomra koncentrál, ami lehetővé teszi a szervilis klientúra számára a személyes meggazdagodást, elsősorban a közbeszerzések, valamint a piacok agresszív újrafelosztásának segítségével.
A társadalom elaltatása érdekében, hogy az semmit ne érzékeljen ennek a maffia típusú rendszernek a kiépüléséből[3], a hatalom kétféle hangszeren játszik: egyik a nacionalizmus, a másik pedig a vallás. Ez utóbbinak az a szerepe, hogy az erkölcsösség látszatát biztosítsa a teljesen amorális hatalomgyakorláshoz, valamint ahhoz a szélsőségesen neoliberális gazdaságpolitikához, amely mindenekelőtt a gazdagokat és a felsőbb osztályokat támogatja, hozza helyzetbe.
Nemzeti szinten kiáltó ellentmondás van aközött, hogy a politikai retorikában a nemzetet etnikai közösségként mutatják be (völkisch ideológia[4]), és hogy az állampolgárság gyakorlatilag 250 ezer euróért megvásárolható. Valójában ez a legkevésbé sem meglepő. A 19. század óta a magyar „elit” sosem döntött igazán a francia mintájú politikai nemzet és a német eredetű etnokulturális nemzeti koncepciók között. Mindig mind a kettőt akarták, egyszerre. Így aztán miért csodálkozunk azon, hogy a „magyar nemzet” beteg?
Ez a skizofrénia megjelenik a magyar társadalom romákkal kapcsolatos attitűdjében is. A romaellenes érzelmek a szélsőjobb táptalaját jelentik. Eredmény: a romák lényegében ki vannak rekesztve az etnokulturális nemzetből, és ezáltal arra kényszerülnek, hogy mind inkább növekvő figyelmet fordítsanak a saját megkülönböztető etnikai jellegzetességeikre, és mind jobban öntudatosítsák magukban a különbözőségüket. Ez így egy időzített társadalmi bomba.
Nacionalizmus és vallás
A nemzet és a (katolikus és protestáns) kereszténység azonosítása szintén a 19. század öröksége. Hogy elfeledtesse eredeti liberalizmusát és antiklerikalizmusát, Orbán Viktor miniszterelnök (akinek a gyermekei 1989-ig, vagyis a rendszerváltásig, nem voltak megkeresztelve[5]) és hatalomban levő pártja, a Fidesz – sajátságosan magyar bizantinizmusról téve tanúbizonyságot –, önmagukat a gyengülő, és mind inkább teret veszítő kereszténység védelmezőiként tüntetik fel. A „keresztény magyar nemzet (újra)alapítását” célozván, ha kell erővel és kényszerítéssel[6], Orbán Viktor következetes munkával egyre szorosabbra fűzi az egyház és az állam közötti kötelékeket. Társadalmilag nézve az egyházak számára ez egy olyan halálos ölelés, amely egyértelművé teszi, hogy itt tulajdonképpen egy bizánci típusú társadalmi-politikai-vallási rendszer kiépítése zajlik.
Ez nem annyira innováció, hanem valójában visszalépés. A magyar katolikus egyház, az Orbán-rezsim zászlóshajója, mindig is a hatalom szolgálatában állt. Ez nemcsak a Habsburgok idején volt igaz, de a Horthy korszakban (1920-44), sőt még Kádár János bolsevik államszocialista rendszerében is (1956-89). Számos politikai vezető számára (magát Orbán Viktort is beleértve) egyfajta látszatkereszténység tüntető megjelenítése látszott a legjobb és a leglátványosabb eszköznek arra, hogy az aktív „kommunista” múltat, avagy az államszocialista rendszer „aranyifjúságához” való társadalmi hovatartozást elkendőzze és feledtesse. Ez a megtérési folyamat egyébként az egész poszt-szovjet blokk politikai osztályára jellemző. Az egyik legjobb példa erre Vlagyimir Putyin orosz elnök.
Egyébként az a nyilvánvaló politikai szándék és akarat, amely a szembeszökő humán erőforrás hiánnyal küszködő, és nemzetközi mércével mérve, egyértelmű teológiai-vallástudományi elmaradottságtól szenvedő keresztény egyházakat kívánja a válság sújtotta, félpogány, materialista és individualista magyar társadalom középpontjába állítani, teljesen elhibázott, és köszönőviszonyban sincs a valósággal. Az azonban egyértelmű, hogy maguknak az egyházaknak nincsen semmiféle beleszólási lehetőségük a történésekbe és folyamatokba. Ennek legkézzelfoghatóbb bizonyítéka, hogy a 2013-as tanévtől kötelezően bevezetett hit- és erkölcstan[7] tantárggyal kapcsolatosan ki sem kérték a véleményüket. Ennek a folyamatnak a mesterei és irányítói egyrészt a társadalmi vonatkozásban valójában nem is létező, nagyon kétes értékű teológiai tudást megjelenítő, és egy fundamentalista kereszténységet képviselő Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) prominensei; másrészt azok az ambiciózus és hataloméhes református lelkipásztorok, akik a politikában élik ki magukat – ha már lelkészként nem sikerült értéket alkotni –, és akik vezéregyénisége Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának lelkészkedő irányítója, s Orbán Viktor „lelkiatyjaként” a rezsim erős embere. Balog szerint pl. a keresztények erkölcsileg felsőbbrendűbbek, mint a nem-keresztények. Ez kétségkívül a két világháború közti Horthy-rezsim „nemzeti kereszténység”-ére emlékeztet.
A hatalom túszai
Ahhoz, hogy megértsük az Orbán-rezsim által elismert fontosabb egyházak hallgatását és engedelmességét, azokat a 2011-es népszámlálási statisztikákat kell szem előtt tartanunk, amelyek az egyházakra nézve társadalmi szempontból katasztrofálisak. Mert mit is mondanak a számok? Hogy a magyar népesség fogy és öregszik (a bevándorlás nem elegendő a születéshiány pótlására), hogy a mikrorégiók elnéptelenednek (és szemmel láthatóan elszegényednek), hogy a házasságban élők száma csökken (csak 44,4%), míg a válások száma folyamatosan növekszik (607 ezer 1990-ben, 980 ezer 2011-ben). Az egész magyar társadalom széthullóban van. Becslések szerint félmillióan vándoroltak ki (többnyire Németországba és Nagy-Britanniába), hogy külföldön vállaljanak munkát. Ez sok-sok tízezer szétszakadt családot jelent egy olyan „nemzeti-keresztény” rezsimben, amely mindenek elé és fölé helyezi a hagyományos és patriarchális családmodellt!
De van még ennél súlyosabb is. A 2011-es népszámlálási eredmények valósággal sokkolták az egyházakat. Nyilvánvalóvá vált a magyar társadalom egyre erőteljesebb elkereszténytelenedése. A magukat katolikusnak vallók száma 5 558 961-ről (2001) 3 871 881-re (2011), a reformátusoké 1 622 796-ról (2001) 1 153 442-re (2011), az evangélikusoké (lutheránusok) 304 705-ről (2001) 214 965-re (2011) csökkent. Ezzel párhuzamosan a hitvallás nélküliek száma enyhén növekedett, 1 483 369-ről (2001) 1 659 023-ra (2011). Ugyanakkor megjelent egy új kategória, a bevallottan ateistáké. Ők 147 386-an vannak, vagyis nagyságrendekkel többen a kormányzat által elismert nagyon sok egyház hívőinél. És hogy az egyházakra és a nemzeti rezsimre mért csapás megalázó csapás teljes legyen: az is kiderült, hogy közel 2,7 millió ember megtagadta a választ a vallási kötődést firtató kérdésre. Ezek száma csak 1,1 milió volt 2001-ben. Ez azt jelenti, hogy napjainkban a népesség 45,4%-a gyakorlatilag távol tartja magát a vallásos intézményektől. Ez a szám egyébként megjelenik a szülők választásában is: a kötelező hittant 52%, míg annak alternatíváját, a kötelező etikát, 48% választotta.
Ez tehát az a társadalmi kontextus, amelyben a nyilvános/közösségi tér erőszakos, hatalmi eszközökkel történő „újra kereszténnyé tétele” (rekrisztianizációja) zajlik.[8] Jóllehet az egyházak társadalmi befolyásának csökkenése vitathatatlan, az egzisztenciális félelmek egyeseket mégis arra kényszerítenek, hogy „hívő”-nek vallják magukat. Ez nagyon jól érzékelhető azon pedagógusok körében, akiknek a (korábban állami) iskoláját átvette valamelyik egyház. Az első botrányok máris megjelentek: gyermekek bűnösnek nevezése, bűntudatra nevelése, és a pokollal, annak kínjaival való fenyegetőzés.
Mondani sem kell, hogy a hívők számának drasztikus csökkenése, amely természetesen társul a népesség elszegényedésével (mondhatni tudatos elszegényítésével![9]) és a személyi jövedelemadóból (az 1%-os felajánlásokból) származó bevételek csökkenésével, súlyos pénzügyi nehézségek elé állítja az egyházakat. Ezen körülmények között Orbán Viktor miniszterelnöknek az eszközzé degradált egyházak kihasználásával is számoló uralmi társadalompolitikai stratégiája kiválóan (mintegy olajazottan) működik. Ez gyakorlatilag a jutalmazásra (kiváltságok és masszív pénzügyi támogatások biztosítása) és a kilátásba helyezett büntetésre (az államszocialista múlttal való zsarolásra, az erkölcsi és különösen a pénzügyi botrányok eltussolására) alapozott idomítási mechanizmust jelenti.
Mind a politikai hatalom, mind pedig az egyházi vezetők tisztában vannak azzal, hogy a gyakorlatilag elszámolás (elszámolási kötelezettség[10]) nélkül kapott közpénz hiányában – miközben az Orbán-rezsim más területeken (közösségi juttatások, oktatás, egészségügy) folyamatosan költségvetési megszorításokat vezet be, és pénzt von ki a rendszerekből, amíg stadionokat épít a nem létező magyar focinak – az egyházak csődöt jelenthetnének. Ez magyarázza, hogy miért hallgatnak, amikor a hatalom kriminalizálja a szegényeket; és hogy miért tette Ferenc pápa zavarodottá a teljes magyar katolikus (és jobboldali) médiát.[11]
Kiáltó szó a pusztába
Fabiny Tamás lutheránus püspök volt az első – és eddig gyakorlatilag egyetlen – egyházi vezető, akiben nem csupán tudatosult a magyar politikai kereszténység ámokfutása, hanem nyilvánosan is felemelte a szavát, és felhívta a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyeket a kialakult helyzet az egyházak számára rejteget. Máig egyedül van ezzel a felismeréssel és szóvá tétellel. Ma Magyarországon senki nem akarja látni, tudomásul venni, hogy az egyszerű ok-okozati viszony okán a politikai „nemzeti-kereszténység” óhatatlanul kitermeli a magyar társadalomban a markáns keresztényellenességet. Teljesen világos, hogy amint az Orbán-rezsim megbukik – márpedig minden politikai rezsim törvényszerűen megbukik, különösen, ha semmilyen jövedelemtermelő nemzeti energiaforrással nem rendelkezik –, akkor a hivatalos, a hatalom által elismert és preferált egyházak nagyon drága árat fizetnek majd azért, hogy az azonnali anyagi haszon és társadalmi privilégium fejében hagyták magukat kihasználni, és egyszerű indoktrinációs eszközzé silányítani (pl. kortesbeszédek a szószékről, politikai liturgiák celebrálása, liturgia és politika keverése, stb.). Elvakulva és megrészegülve a pénztől és hatalomtól – pedig ezek, végül is, csak múlandó dolgok – nem kívánnak tovább látni a holnapnál. A jövő gyakorlatilag nem is érdekli őket. Pragmatikus materialisták, akiket az anyagi haszonelvűség vezérel, természetesen magasztos eszmék és elvek mögé bújtatva. Ezért is lesz majd brutálisan fájdalmas a kijózanodás. Hiszen kínzó másnapossági érzülettel ébrednek majd!
JAKAB Attila
Forrás: Choisir, genfi kulturális folyóirat,n° 650, 2014/február, 20-23. old. Köszönettel tartozom a Magyar Szekuláris Egyesületnek a nyersfordítás elkészítéséért. Ez egy némileg átdolgozott és lábjegyzetekkel kiegészített magyar változat.
[1] Lásd G. M. Tamas, «Hongrie, laboratoire d’une nouvelle droite», Le Monde diplomatique février 2012., Magyar ismertető
[2] A 2011-es népszámlálás igazi meglepetései: azok száma, akik nem válaszoltak a nemzeti hovatartozásra, illetve az anyanyelvre vonatkozó kérdésekre szinte megháromszorozódott, 541.106-ről (2001) 1.443.840-re (2011) emelkedett; miközben az etnikailag önmagukat magyarnak tartók száma 9,4 millióról (2001) 8,3 millióra (2011) csökkent.
[3] Lásd Magyar Bálint (szerk.), Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam, Noran, Budapest, 2013. A Magyar Narancs kritikája.
[4] Lásd Marsovszky Magdolna, „Nemzetek Európája’ – Az etnonacionalista nemzetkoncepció és annak demokratikus alternatívája”: 1. rész, 2. rész, 3. rész. A genfi folyóirat külön szerkesztői lábjegyzetben hívta fel az olvasók figyelmét arra, hogy a völkisch fogalom szinte lefordíthatatlan franciára. Egyszerre rendelkezik populista, nacionalista és konzervatív színezettel. A német Volk szónak is több jelentése van. Jelenthet nemzetet, de ugyanakkor etnikai értelemben vett népet is. A 19. sz.-ban a völkisch/népi mozgalom a német nép különleges, kivételes és misztikus jellegére, illetve hagyományainak a megőrzésére fektette a hangsúlyt.
[5] Közismert az a „miniszterelnöki hála”, amelyet Orbán Viktor az első gyermekeit megkeresztelő Iványi Gábor metodista lelkész és az általa irányított Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) iránt tanúsít. Elismert egyházból egyesület lettek! És már ez is egyfajta kegygyakorlásnak tekinthető; hogy egyáltalán.
[6] Történeti szempontból tulajdonképpen ez a szentistváni hagyomány!
[7] Az etikatanárok képzése jövedelmező üzletág lett, amelyből a felekezeti felsőoktatási intézmények is kiveszik a részüket.
[8] Budapest VIII. kerületében pl. a Köztársaság teret „átkeresztelték” II. János Pál pápa térre. Ez már így önmagában is egy politikai program!
[9] Ebben vélelmezhetően az a megfontolás játszik szerepet, hogy a szegény, egzisztenciálisan kiszolgáltatott ember könnyebben megfélemlíthető, feltétlen engedelmességre és hatalomtiszteletre idomítható, jobbágyosítható.
[10] Az egyházi kreatív könyvelés iskolapéldája a református egyház esete. Lásd Jakab Attila, „Hogyan számoljunk el 115 millió forint közpénzt?”, Egyházfórum. Keresztény közéleti-kulturális folyóirat 28. (3. új) évf., 2013/3, 49-58. old.
[11] Lásd Jakab Attila, „Ferenc pápa: változások a Vatikánban?!”, Eszmélet. Társadalomkritikai és kulturális folyóirat 99. szám, 2013. ősz, 148-157. old.
