Mi a Köztársaság? A 2010 óta zajló politikai és társadalmi történések, folyamatok fényében kijelenthető, hogy ez a banálisnak és mindenki számára egyértelműnek tűnő kérdés Magyarországon egyáltalán nem az. A fogalomnak gond nélkül történt eltüntetése az ország elnevezéséből és a közbeszédből azt bizonyítja, hogy a magyar társadalom számára a Köztársaság nem érték. Azért nem, mert valójában nem is tudja mi az, hogy respublika.
A kérdésnek gyakorlatilag magyar szakirodalma sincs! Amikor a magyar politikai elit a Kossuth címer helyett a koronásat választotta lényegében mintegy meg is határozta az irányt. Ennek nem kellett volna feltétlenül így történnie, de a lehetőséget belekódolták. Talán azért, mert a keresztényi-szentistváni európai Magyarország mítosza – a politikusok és a szélesebb rétegek számára – szebb és vonzóbb (Nyugat-kompatilisabb?), mint az István korabeli történeti valóság a maga geopolitikai érdekeivel, és szövetségi rendszereivel, nagyon is prózai egyéni hatalmi ambícióival.
Jóllehet a köztársaság, mint kormányzási forma, az ókorban gyökerezik, annak modern tartalommal való feltelítődése a felvilágosodás és a francia forradalom gyümölcse. Magában foglal olyan fogalmakat, mint önkéntes szövetség, társadalmi szerződés, szabadság, állampolgári egyenlőség, törvények uralma, a közjó szem előtt tartása, az esélyeket valamiképpen kiegyenlítő közoktatás, társadalmi szolidaritás, kollektív érdek és eszme, valamint politikai közösség. Magyarán: a köz/közösség társasága/társulása (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. II. köt., Bp., 1970, 639).
A köztársasági eszme a (pl. Turulba való) beleszületéssel és passzivitással ellentétben akaratlagosságot és aktivitást feltételez. Ezt minden egyes nemzedéknek újra és újra el kell(ene) sajátítania. Ezzel szemben a magyar társadalom némán tűri, hogy a politikai hatalom gyakorlatilag bármit – és annak ellenkezőjét – elművelje vele. Ennek oka az, hogy a közösség maga nem (nem is volt talán soha) republikánus/köztársaságpárti. Kende Péter szerint „a republikánus szabadságeszme legfontosabb specifikuma valószínűleg az, hogy a közösség tagjai olyan egyenlő polgárok, akik semmilyen felsőbb úrnak nem szolgái, semmilyen önkényes hatalomnak – sem világinak, sem teokratikusnak – nincsenek alávetve”. Itt azonban a felső 10% mindig életcéljának tartotta az alsó 90% önbecsülését sárba döngölni.
Az individuális szuverenitásból következik, hogy a Köztársaság egyik fokmérője a (republikánus) valláspolitika; vagyis az Egyház és az Állam tényleges, nem csupán retorikai, szétválasztása. Közép-Kelet Európában ugyanis ennek nincs alternatívája. E nélkül nincs Köztársaság, és nincs társadalmi előrelépés. Nincs felemelkedés, továbbhagyományozódik a kiszolgáltatottság és tehetetlenség megélésének egyéni és társadalmi tapasztalata, nincs önálló gondolkodásra való nevelés, nincsenek autonóm személyiségek: csak tekintély- és hatalomtisztelő alattvalók vannak; miközben a kegyúrnak nincs hite, hanem csak vallása van.
A republikánus valláspolitika tényként kezeli a vallási pluralizmust, és egy felekezetileg semleges közéleti mező megteremtésére törekszik. A vallások/egyházak politikafüggőségét, illetve a politikai elit azon kényszerhelyzetét, hogy az egyházak/vallások kegyeit keresse kizárólag egy felekezet semleges Köztársaság képes megszüntetni
A magyar közhiedelemmel ellentétben a semleges állam egyáltalán nem zárja ki a vallás szabad gyakorlásának a lehetőségét. Épp ellenkezőleg: garantálja azt! Csupán azt a törekvést semlegesíti, hogy egy adott vallás tanrendszere legyen mérvadó az állam és a társadalom megszervezésében és működtetésében. Csoda, hogy mind a politika, mind az egyházak ellenérdekeltek?
Ahhoz, hogy Magyarország tényleg Köztársaság lehessen, ahhoz felelős állampolgári öntudattal rendelkező, és gondolkodó autonóm személyek kellenek. Ez csak neveléssel, oktatással, népműveléssel érhető el. Valahol egyszer el kell(ene) már kezdeni!
JAKAB Attila
