Magyar Szekuláris Egyesület

Válasz Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek a Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatainak történetéről rendezett nemzetközi konferencián tartott beszédére.

Kedves Kormány és külön Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr!

Engedjék meg, hogy a Magyar Szekuláris Egyesület nevében felhívjuk a figyelmüket néhány apróságra, amelyek nem kaptak kellő hangsúlyt a nyilatkozatban.

Ilyen mindenekelőtt, hogy önök, mint Kormány, az egész országot, alkalmasint az egész magyarságot képviselik. Ebbéli minőségükben tekintettel kell lenniük arra, hogy a magyarság, úgy a jelenben, mint a múltban, egyáltalán nem jellemezhető tisztán keresztény, még kevésbé tisztán katolikus nemzetként. A többi keresztény felekezet már megalapításuktól fogva képviseltette magát az országban (az unitárius egyenesen székely vallásnak számít), a zsidó vallás a honfoglalással egyidős, és a vallástalanságnak is megvan a maga, jóval a kommunizmus időszaka elé visszanyúló tradíciója. A magyar nemzetet mindezek összessége teszi azzá a sokszínű közösséggé, ami mára lett. Emiatt kérjük, hogy semelyik vallásnak, a katolikust beleértve, se biztosítsanak kiemelt helyet sem a politika befolyásolói, sem a politika által befolyásoltak között. Hagyják az egyházakat ténylegesen az államtól elválasztva működni, és ne mossák össze az egyházat és az államot a társadalmon keresztül, mondván, hogy mindkettejük küldetése ugyanahhoz a társadalomhoz szól. Hagyják meg az erről való döntést az embereknek, hogy kívánnak-e hívők lenni, és ha igen, melyik felekezetben.

Különösen kérjük továbbá, hogy ne nevezzék semelyik vallást nemzetmegtartó erőnek - mindannyian számtalan példát tudunk megnevezni, amikor épp valamelyik vallás okozott óriási károkat a nemzetnek. Ha egy felekezet túl közel kerül az államhatalomhoz, annak a többi felekezet követői, és természetesen az ateisták látják kárát - ez nem csak az önök által egyedül kifogásolt kommunizmus korszaka alatt volt így.

Végül pedig azt kérjük, hogy az oktatást mindenképpen tartsák meg, illetőleg állítsák vissza vallásilag semlegesnek. A világnézetileg semleges oktatás alapjog - és ha egy településen csak egyházi iskola van, akkor a gyermekek jogai sérülnek. Egyazon vallási öntőforma egyazon mintára öntött gyerekei nem lesznek képesek a modern világ sokféleségében helyt állni - hiszen olyan valamire építik közösségük alapját, ami már egy határral arrébb sem biztos, hogy azonos. Nevelni mindenképpen az egész világban magát otthon érezni képes embereket kell - csak az ilyenektől várhatjuk, hogy önként és büszkén lesznek közös hazánk polgárai.

Evilági üdvözlettel:
Magyar Szekuláris Egyesület

A Magyar Szekuláris Egyesület közel másfél éve minden szerdán megrendezi a lassan hagyománnyá váló Ateista sörözést, amellyel ateista, agnosztikus, szekuláris, humanista stb. világnézetű embereknek igyekszünk közösségi élményt és tartalmas beszélgetéseket nyújtani. Így túl a 60. alkalmon, számos gondolatgazdag beszélgetésnek, inspiráló vitának lehettünk részesei.

Most induló sorozatunkkal ezeket az eszmecseréket szeretnénk maradandó formába önteni: egy-egy blogposzt formájában megosztani a sörözéseken elhangzó beszélgetések, viták kivonatát. Ezzel egyrészt szeretnénk azokat a szimpatizánsainkat is bevonni a sörözések világába, akik a távolság vagy az időbeosztásuk miatt nem tudnak megjelenni a sörözéseken, másrészt szeretnénk minél szélesebb közönség előtt megismertetni a sörözések hangulatát, és egyben kedvet ébreszteni a személyes részvételre.

Várunk tehát mindenkit szeretettel szerdánként este 7-től az Opera Pubban egy kellemes beszélgetésre! (Részletek minden héten az egyesület Facebook-oldalán.)

***

Ateista sörözés - Az ateizmus lehetőségei Magyarországon

2015. február 04.

A résztvevők:

Informatikus (I), Közgazdász (K), Filozófus, szociális munkás (Sz), Hívő (H), Pszichológus (P), Matematikus (M), Biológus (B), Zenész (Z), Fizikus (F)

I: A ma esti témánk az ateizmus lehetőségei Magyarországon.

•    Melyek szerinted az ateizmus lehetőségei Magyarországon?
•    Szükség lenne-e arra, hogy híres emberek (politikusok, sportolók, stb.) nyíltan vállalják, hogy ők ateisták?
•    Van-e igény szervezett ateista mozgalomra? Esetleg többre is egyszerre? Meg lehet-e valósítani ezeket a mai magyar helyzetben?

K: Igen, igen, igen, ebben a sorrendben. Nagyon-nagyon egyetértek az ateizmus összes eszméjével, és szerintem ki kell menni tüntetni, és vállalniuk kellene a sportolóknak, hogy ateisták.

Sz: Nehéz helyzetben van az ateizmus a rendszerváltáshoz képest. Nem divat. Sok emberrel beszéltem, és ők azt mondták, hogy szégyellik elmondani, mert hülyének nézik őket. Mondjuk nem kérdeztem meg ezer embert, hogy ez reprezentatív lett volna.

H: Az ateizmus lehetőségei Magyarországon? – Lehetőségetek van megtérni. J Segítek, ha gondoljátok. Híres emberek vállalják-e, hogy ateisták? Vállalják, engem nem zavar. Nekik is segítek megtérni. Van-e igény szervezett ateista mozgalmakra? Ez körülbelül olyan, mint a meleg-felvonulás. Tehát ez az engem hidegen hagy, ne akadályozzátok a forgalmat és azt csináltok, amit akartok. Szerintem nagyon haszna nincs. Tehát ha én most elmennék egy kétszáz fős csapattal tüntetni, hogy márpedig oktassák a kracionizmust az iskolákban azzal se sokra mennék. Most ha ti tüntettek azért, hogy vegyék ki az Alkotmányból istent – mert ugye úgy kezdődik az alkotmányunk, hogy Isten -, annak se sok értelme lenne, csak bedobnának néhány könnygáz gránátot, hogyha eldurvul a helyzet, amúgy meg ott kísérgetnének titeket és hidegen hagyna mindenkit. Tehát értelme nem hiszem, hogy van, de ha jól érzitek magatokat ettől, akkor semmi akadálya. Az, hogy létrehoztok egy baráti társaságot és találtok egy közös pontot, ami éppenséggel az ateizmus, az teljesen elfogadható szerintem. Nem lennék rá büszke, de… csináljátok.

Z: Lehetőségek Magyarországon: siralmas jelenleg. Csatlakoznék ebben Sz-hez. Pár ember bekommentelte, hogy szégyellik felvállalni. Én konkrétan ezt az ateista mémbázison tapasztalom, hogy félnek az emberek megmutatni azt, hogy ők ateisták. Elkezdtünk volna egy projektet hogy vállalják. Mindenki készít egy kis fotót, kis táblácskával, üzenettel, valamivel, és a beérkezett pályaművek száma: nulla. És vagyunk már ott lassan háromezren! És konkrétan jött olyan komment, hogy félnek. Elveszítik a munkájukat, megszólják őket a faluban, stb. Éppen ezért, a második kérdésre áttérve, igen, szükség lenne, hogy a példaképek megmutassák azt, hogy igen, én ateista vagyok, normális ember vagyok, ennyi. Harmadik kérdés: kell szerintem. Kell, hogy összefogják az ateistákat. Tovább még nem nagyon gondoltam.

P: A második kérdéssel kezdeném. Ez nekem egy dilemma, hogy kell-e ilyen láthatósági kampány. Például a meleg mozgalmakban ez nagy téma örökké, hogy igenis minél többen, akiknek van lehetősége, az vállalja és hogy legyen nyílt, és legyen ez ismert dolog, hogy legyen elfogadott. De nem tudom, ez nekem nem tűnik annyira hatékonynak. Mindig azt szeretném kérdezni, hogy jó, oké, értem, de miért?

Z: Azért, hogy elfogadják őket.

P: De ez nem következik belőle nekem egyenesen. Mozgalmak: nekem tetszenek a külföldi, szervezett ateista mozgalmak, tehát az ilyen társaságok, a sörözéshez hasonló dolgok, vagy bármilyen közös tevékenység, akár tudományos ismeretterjesztés stb. Ez szerintem hasznos, és ezért tetszik.

M: Én úgy gondolom, hogy szerintem a meleg-mozgalmakban is baromi fontos, hogy láthatóak legyenek a melegek. Szerintem itt teljesen pontosan ugyanarról a jelenségről beszélünk. Tehát hogy ha ezen a mémbázison senki nem vállalja fel, hogy ateista, és a magánéletben is nehezen vállalják fel az emberek, akkor a társadalom honnan tudná, hogy egyáltalán létezünk? Vagy honnan tudnák, hogy nem vagyunk borzalmas emberek, vagy nem vagyunk szörnyetegek? Tehát hogy szerintem tök fontos lenne a láthatóság. Azért is fontos hallatni a hangunkat, mert akik konkrétan hívők, azok egy csomó társadalmi intézményen keresztül ránk kényszerítik a hitüket. És nagyon fontos lenne legalább némi ellenhangot képviselni, hogy legalább az benne legyen a köztudatban, hogy ezt nem tehetik meg csak úgy. Legalábbis anélkül, hogy reagálnánk rá valamit.

Részletek a Magyar Szekuláris Egyesület Facebook-oldalán.

B: Itt Magyarországon a baloldaliságról, a homoszexualitásról nem lehet beszélni, mert van egy regnáló ideológia, amely tipikus a vallásban: autoriter, hierarchikus mentalitású emberek nyilatkoznak ezekben a kérdésekben. Szóval a liberalizmus és az ateista szemlélet most Magyarországon nem nagyon fejlődhet. De egyetértek a többiekkel, hogy legalább egy kis lángot kell gyújtani, hogy ha valamikor el fog jönni ez a bizonyos felszabadulás, akkor ez jobban el fog terjedni. San Francisco-ban például 8 évvel ezelőtt a homoszexuálisok nem köthettek házasságot, de aztán jött az Obama-kormány, átalakult a kulturális közeg, szóval ez nagyon-nagyon gyorsan változik. Chilében is ugyanez volt a helyzet, hogy hihetetlen gyorsan változott, egyik napról a másikra, ezért nagyon fontos, hogy a híres emberek felvállalják, hogy ateisták, liberálisok, homoszexuálisok. Nagyon fontos a példamutatás. És így a kevésbé bátor ember is vállalhatja, hogy ő ateista. Ez mindenképpen hasznos.

K: Szerintem azért is kell ez az ateista közösség, hogy bemutassuk, hogy azok is jó emberek, akik ateisták.

Írta: Ronald A. Lindsay

2008. november 11-én a Yale Politikai Unió (Yale Political Union, YPU) egy vitát tartott a „Megoldva: A vallásnak nem szabadna, hogy helye legyen az államvezetésben” témában. A YPU meghívott, hogy e felvetés mellett érveljek. Az érvelésem és a kérdésekre-válaszokra megadott idő után a YPU diákjai sorra tartottak öt perces beszédeket a felvetés mellett vagy ellen. A vita élénk volt és intellektuálisan ösztönző, és a felszólalók érvei erősek és kíméletlenül kritikusak voltak – pontosan, ahogy annak lennie kellett. Majd egy szavazás következett. Sajnálatos módon a határozatot legyőzték 27/45 arányban.

Alább található a YPU előtt elhangzott beszédem rövidített változata.

A vallásnak nincs helye az államvezetésben. Mielőtt védeni kezdeném az álláspontomat, engedjék meg, hogy elmagyarázzam, mire is gondolok: semmiképpen nem támogatom, hogy a vallásos embereket kizárjuk a közigazgatási pozíciókból, és még kevésbé, hogy meg kellene tagadni tőlük a szavazati jogot. Egy ilyen kirekesztő eljárásmód nemcsak hogy nem lenne tanácsos, hanem erkölcsileg visszataszító, akkor is, ha lehetséges lenne betartatni. Azt sem állítom, hogy az állam alkalmazottainak vagy a szavazóknak helytelen lenne a vallásuk által megihletődve viselkedni. Az egyén motivációjának forrása nem számít másoknak, legalábbis addig, amíg a motiváció forrása csak egy általános elhivatottságot ad arra, hogy felelősen viselkedjenek és a többi erkölcsi közösségbe tartozó emberrel szemben tisztelettet tanúsítsanak.

Ami engem és sok más szekularistát leginkább érdekel, az a vallás szerepe a közügyekről való tájékoztatásban és azoknak alakításában, és különösen a vallások tanainak a közügyek szabályainak alakítására tett hatása. Ebben az értelemben nincs helye a vallásnak az államvezetésben. A közügyek megvitatása teljesen szekuláris közegben kell hogy történjen, és az erről hozott döntések csakis szekuláris megfontoláson alapulhatnak.

Miért gondolom ezt így? Kezdjük azzal a feltételezéssel, hogy demokratikus kormányzásról beszélünk, vagy legalábbis egy olyan ország államvezetéséről, amelyben az állampolgárokat bátorítják a közügyek szabályainak megvitatására, és az államvezetéstől elvárt, hogy megindokolja a közügyeket illető döntéseit az állampolgárai előtt. A demokratikus párbeszéd sikerének egyetlen előfeltétele van: a résztvevőknek képesnek kell lenniük megérteni, értékelni és megvitatni a többiek nézőpontját alátámasztó érveket. Ez nem lehetséges, ha vallásos dogmákat használunk a közügyekben való döntéshozatalra.

Ha azért ellenzed az azonos neműek házasságát, mert az Ótestamentum azt mondja, hogy a homoszexualitás utálatosság, ez a párbeszéd vége, nem? Nem nagyon marad mit mondani. Hasonló módon, ha csak azért ellenzed a halálbüntetést, mert az megszegi Isten „Ne ölj!” parancsolatát, ez is megálljt parancsol a párbeszédünknek. Ezen a ponton gyakorlatilag nem lehet téged meggyőzni az ellenkezőjéről.

Mondhatnák azt is, hogy: "annyira rossz dolog az, ha végső soron ráhagyjuk az emberekre, hogy eldöntsék, hogy mi legyen a közügy? Végül úgyis a szavazóurnáknál fog eldőlni, mely rendelkezések fognak életbe lépni." Ez igaz, de figyeljünk meg két dolgot! Először is, ha megengedjük, hogy a vallásos tanok indokolják a közügyeket, akkor tulajdonképpen a kérdés az, hogy egy bizonyos vallásos hiedelem mellett vagy ellen szavazzunk. Nem hiszem, hogy hosszan kellene ecsetelnem, hogy ez miért nem különösebben vonzó ajánlat. Bármelyik társadalomnak a legkevésbé arra van szüksége, hogy vallásos elvek mentén legyen felosztva. A történelemben számos példa bizonyítja, mennyire károsak tudnak lenni a vallásos szembetűzések, és hogy milyen gyakori, hogy az erőszakon kívül nincs más feloldása a mélyről jövő vallásos ellentéteknek. Amikor egy bizonyos irányelv pro és kontra érveit megvitatjuk, jobb döntést hozhatunk. Ahogy már mondtam, a párbeszédre nincs lehetőség, ha az egyik fél vallásos tanokra vagy dogmákra hivatkozik.

Nos, egyesek megkérdőjelezhetik az alapfeltevésemet. Kérdezhetik azt, hogy miért vágná el a vallásra való hivatkozás a párbeszédet. Nem tudunk a vallásról is ugyanúgy beszélni, mint bármely más témáról? Elvileg talán. Gyakorlatilag nem. Meg kell jegyeznem, hogy a Center for Inquiry-beli kollégám, Dr. Austin Dacey írt is egy könyvet erről, „A szekuláris lelkiismeret” (The Secular Conscience) címmel, amelyben, legalábbis részben, az itt bemutatott álláspontom ellen érvel. Dacey nem tartja jó dolognak a vallásos tanok befolyását a közrendre, de azt tartja, hogy meg kell engedni, hogy a vallásos hiedelmeket, mint érvet, felhozzák egy nyilvános vita során. Dacey-t idézve:

„A szekuláris gondolkodású liberálisoknak meg kell szüntetniük a közügyekre vonatkozó vitákban a vallás említésének tilalmát. Nem tudjuk többé elkerülni a vitatott … vallásos állítások említését a közügyekről szóló vitákban. Hagyjuk a hívőket és a hitetleneket beszélni arról mit gondolnak, hogy egy őszinte vita tudjon kialakulni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a közvitában minden megengedett. A lelkiismereti kérdéseket a politikában ugyanúgy kell kezelni, mint bármely más nyilvános javaslatot: őszinteség, következetesség, racionalitás, alátámasztás bizonyítékokkal, megvalósíthatóság, legalitás, erkölcsösség, és felülvizsgálhatóság.”

Dacey javaslatában a probléma az utolsó mondatban található. A vallásos hitet általában nem kezelik ugyanúgy, ami a következetességet, racionalitást, és bizonyítékkal való alátámasztást illeti, mint a többi hiedelmet, amin a közügyek alapulnak, és ez magába foglalja az erkölcsi meggyőződéseinket is. Hogy Jézus egyszerre volt Isten és ember első pillantásra lehetetlennek tűnik – még inkább mintha egyszerre rinocérosz és földigiliszta identitása lenne valakinek –, de ez nem akadályozza meg a keresztényeket abban, hogy ezt a hiedelmet magukénak vallják, mert végül is mindig hivatkozhatnak a „hit”-re. A „hit” azt jelenti, hogy nem kell érveket felhoznod. Nem tudsz vitatkozni valakinek a hitével. Ha nem hiszel nekem, akkor vitatkozz csak egy Chicago Cubs rajongóval!

Továbbá, még akkor is, ha a vallások hívői hajlandóak lennének a hitüket felülvizsgálni, valamint egyes teológusok ezt legalább valamilyen mértékben hajlandóak lennének megtenni, gondoljunk csak bele, mennyi bonyodalmat jelentene ez a közügyek meghatározásában. Minden alkalommal, amikor valaki hit alapú érvet használna egy közügyet érintő döntésben, egy rendkívül összetett vitába kellene szálljunk arról, hogy az illető érv mögött levő vallásos hiedelem megalapozott, vagy sem. Például, ha valaki kizárólag a szexuális absztinenciát akarja tanítani, mert a keresztény dogma szerint a paráználkodás bűn. Kezdetnek azt az állítást kellene megvizsgálnunk, hogy a paráználkodás tényleg bűn-e. Ez egy olyan bibliai rész szövegmagyarázatát teszi szükségessé, amely nem egyértelmű a mondanivalójában. Továbbá ki annak a megmondhatója, hogy a Biblia Isten akaratát képviseli? Tudjuk például, hogy az Újtestamentumot alkotó négy kanonikus evangélium csak egy töredéke a Jézusról szóló evangéliumoknak, melyek az időszámításunk első évszázadaiban a köztudatban voltak.

Hogyan döntjük el, mely állítások származnak Jézustól és melyek nem? Tudjuk egyáltalán, hogy Jézus létezett? A kutatók évtizedeket töltöttek el az ilyen kérdések vizsgálatával. Ezen kívül persze ott vannak azok, akik nem fogadják el Jézust, mint isteni vagy akár Isten által inspirált prófétát, nekik ezen kívül még azt is be kell bizonyítani, hogy Jézus mondanivalója mérvadó. Az ég szerelmére, hogyan tudnánk mindezt véghez vinni a rendelkezésre álló idő alatt, például a csak absztinenciát oktató szexuális nevelés esetében? Nem csinálhatunk minden közügyet érintő kérdés megbeszéléséből vallásos vitát, mert akkor egy örökkévalóságig vitatkozhatnánk.

Állítsuk szembe ezt a vallással teli megközelítést a világi szemlélettel. A szexuális absztinencia oktatás legfőbb célja a szexuális úton terjedő betegségek és a nem kívánt terhességek megelőzése. Ha az absztinencia oktatása hatékony, főleg ha hatékonyabb, mint a standard szexuális nevelés, talán támogatni kellene. Ha viszont nem az, akkor a támogatása nem tanácsos. Ezt a kérdést empirikus tanulmányozás alapján el lehet dönteni. Igaz, hogy ezeket az empirikus kutatásokat nem lehet egyik napról a másikra megcsinálni, de véges időre van szükségük és egyértelmű válaszokat adnak a homályos teológiai kérdések megválaszolásához szükséges élethosszig tartó tanulmányozásához képest, melyek még csak nem is ígérnek végleges választ a kérdésre. Végeztek kutatásokat a csak absztinenciát oktató szexuális nevelésről és ezek gyakorlatilag azt mutatják, hogy nem hatékony. Ez meg kellene, hogy oldja a kérdést, és meg is oldaná, ha a vallást távol tartanánk az államvezetéstől.

Ezen a ponton megkérdezhetik, hogy nem akarjuk voltaképpen megtagadni azoknak az államvezetésben való részvételt, akik elfogadják a vallást, mint erkölcsi útmutatót? Vagy legalábbis, hogy átfogalmazzák az álláspontjukat egy vallásmentes formába, mielőtt részt vehetnének az államvezetésben? Stephen Carter ezt nehezményezte „A hitetlenség kultúrája” c. könyvében. Azzal érvelt, hogy azok, akik szét akarják választani az egyházat és az államvezetést, arra kényszerítik a vallásos állampolgárokat, hogy átalakítsák az érveiket teljesen szekuláris formára, mielőtt bemutathatnák őket. Erre csak annyit mondhatok: Na és? Mi a gond ezzel?

Ahogy már a beszédem elején említettem, nem állítom azt, hogy a vallásos embereket távol kellene tartani az államvezetéstől, és természetesen elismerem, hogy egy vallásos ember hite befolyásolni fogja annak nézőpontját. De ahhoz, hogy egy ilyen személy párbeszédbe kezdjen polgártársaival arról, hogy mi a helyes eljárás, akkor az érveit szekuláris módon kell megfogalmaznia. Nincs ebben semmi megterhelő. Tulajdonképpen ez az érvelés megalapozottságát hivatott ellenőrizni. Ha nem vagyunk képesek úgy megfogalmazni egy állítást, hogy az egy vallástalan embernek is meggyőző legyen, akkor talán meg kellene állnunk és megbizonyosodnunk róla, hogy az álláspontunk helyes. Talán félreértelmezted Isten parancsát. Elvégre miért akarná Isten, hogy egy olyan szabályt kövess, aminek nincs értelme, ha megpróbálod elmagyarázni valaki másnak?

Azt állítom, hogy túl kell lépnünk a szent könyveken és a vallásos dogmákon, amikor a közügyekről van szó. Ezer éves, állítólagos szent könyveket – melyek egy nomád és barbár törzs bölcsességeit tartalmazzák – a kezdő és végpontnak használni a közügyeket illető vitában nem tűnik különösen ígéretesnek a huszonegyedik századi problémák megoldásában.

Ronald A. Lindsay a Council for Secular Humanism (Szekuláris Humanista Tanács) ügyvezető igazgatója.

Forrás.

Írta: G. P. Taylor

Papként mindig gyanakodva néztem a friss szülőket, amikor a templom hátsó részében rejtőzködtek négyéves kisgyerekük kezét szorongatva. Tudni lehetett, hogy pár héten belül a helyi egyházi iskola jelentkezési lapjaival jelennek majd meg, és miután aláírtad, soha többet nem látod őket.

A falunak – ahol éltem – volt egy remek iskolája, de a szülők egy része egyházi iskolába szerette volna járatni a gyerekét, és ezért bármire hajlandó lett volna. Hónapokon keresztül tűrték az istentiszteleteket és akár a konfirmációt is végigcsinálták, hogy megkaphassák a jelentkezési lapra azt a varázslatos aláírást.

Valahogy azt érezték, az egyházi iskolák sokkal jobb kompromisszumot jelentenek, és ezek vannak a legközelebb egy magániskolához anélkül, hogy fizetniük kellene érte.

Lehet, hogy igazuk volt, de nagyon könnyű úgy magas oktatási színvonalat fenntartani, ha szelektív iskola vagy.

A gond az, hogy az egyházi iskolák a középosztályt vonzzák, kevesebb ingyenes iskolai étkeztetésen lévő gyereket tanítanak, és nem terhelik őket ugyanazok a gondok, mint a nehezebb körülmények közt működő iskolákat. Gyakran a legjobb tanárokat vonzzák, mert könnyebb ott tanítani és jobb magatartási normák vannak. Ez nem az iskolában lévő valamiféle spirituális varázslat miatt van, ami megnyugtatja a gyerekeket, hanem azért van, mert az ilyen iskolákban összességében okosabb gyerekek járnak, akiknek jobb módú és támogatóbb családjuk van.

A szülők kompromisszumot kötnek e miatt a jobb minőségű oktatás miatt, és engedik, hogy a gyerekeiket indoktrinálják az illető iskola vallásába. Egy modern, szekuláris társadalomban ennek rengeteg veszélye lehet.

A legtöbb hitrendszerrel az a baj, hogy megosztó dolgokat állít. Természetüknél fogva arra az elvre alapszanak, hogy csak ők tudják az egyetlen helyes utat Istenhez, és minden másik út hibás vagy rossz.

Sokan olyan dolgokat tanítanak, amelyek ellenkeznek a társadalmunk által elfogadott nézetekkel. Hogy tudná egy felekezeti iskola azt tanítani, hogy minden hit egyenlő, ha a hitük azt követeli meg, hogy a tagjai azt higgyék, csak ők tudják az egyetlen utat Istenhez?

A kereszténység és az iszlám is ezt mondja, és nem kell hinni annak, aki azt állítja, hogy ez nem igaz.

A homoszexualitás, a teremtés, a nemi különválasztás és a fogamzásgátlás csak egy pár példa olyan területekre, ahol ezek az iskolák hadilábon állnak a világgal. Egyes iskolákban olyan meghaladott dolgokat tanítanak Istenről a gyerekeknek, ami már-már középkori.

De jó dolog egyáltalán az iskolákban jelen lenni a vallásnak? A közoktatási törvény szerint [A szerző brit állampolgár, így az elemzése is az brit helyzetet tükrözi. - A szerk.] minden iskola köteles valamilyen istentiszteletet nyújtani. A gyerekek gyűljenek össze és imádkozzanak, énekeljenek vagy adjanak elő valamilyen vallásos történetet. Ez talán harminc éve még elfogadható volt, de a helye a társadalomban ma már megszűnt.

A lakosságnak csak hét százaléka jár rendszeresen templomba, miért van hát az, hogy az iskolák országszerte Isten kerítőügynökeiként kellene, hogy működjenek?

Ez egy meghaladott és eléggé nevetséges fogalom. Sok tanárnak okoz nehézséget a megközelítésüket egyensúlyban tartani, és egyeseknek az egész ötlet maga kényelmetlen.

Azt gondolom, a hitnek csak úgy van helye az iskolában, ha a matematikával és a tudományokkal azonos szinten beszélünk róla. Fontos, hogy még mindig tanítsák és kötelező legyen minden diáknak, de tantárgyként, nem pedig spirituális gyakorlatként.

A vallásos hiedelmeket nem lenne szabad senkire rákényszeríteni, és mindig korosztálynak megfelelően kell beszélni róla, megfelelő érzékenységgel.

Az iskolai vallásgyakorlat gyakran káros hatással van a diákokra, és eltaszítja őket az Isten fogalmának vizsgálatától, ahelyett, hogy nyitottá tenné az elméjüket rá.

A növekvő fundamentalizmus korában fontos, hogy az elméleti tanulmányozáson kívül minden hitet eltávolítsunk az oktatási rendszerünkből. A diákok a hitről egy kritikus és elemző környezetben kell hogy tanuljanak.

Lehetővé kell tenni, hogy a vallásos dogmákat és a meghaladott kulturális eszméket kifogásolni lehessen, és ne kelljen őket abszolút igazságként elfogadni.

A szekularizmusra az iskolákban a következő generációk érdekében van szükség. Az iskoláknak intellektuális szempontból biztonságos helyeknek kell lenniük, és a vallásos érdekeltségű csoportok befolyásától távol kell lenniük.

A hit egy tantárgy kell legyen, és nem egy mód arra, hogy a diákokat kiválasszák, és az imákat, illetve az istentiszteleteket vissza kell tenni azok kezébe, akik a hitet az oktatási intézményektől távol szeretnék propagálni.

Forrás: GP Taylor: Why faith has no place in our schools

A fordítást a Magyar Szekuláris Egyesület készítette

1960. szeptember 12-én az elnökjelölt John F. Kennedy fontos beszédet tartott egy protestáns lelkészi társaság, a Houston Környéki Lelkipásztori Társulat előtt, a vallásának témájáról. Abban az időben sok protestáns kétségbe vonta, hogy Kennedy római katolikus hite lehetővé teszi-e számára, hogy fontos nemzeti szintű döntéseket az egyháztól független elnökként hozzon meg. Kennedy ezeket a kétségeket érintette a protestáns lelkészekből álló szkeptikus közönség előtt. Az alábbiakban a beszéd leirata olvasható.

Kennedy: Meza és Reck tisztelendők, hálás vagyok nagylelkű meghívásukért, hogy elmondhatom gondolataimat.

Bár szükségképpen és helyénvaló módon az úgynevezett vallási kérdés a mai nap fő témája, szeretném már az elején hangsúlyozni, hogy sokkal fontosabb kérdésekkel is szembesülünk az 1960-as választásokon: a kommunista befolyás terjedésével, amely Florida partjaitól 90 mérföldre fertőz, elnökünkkel és alelnökünkkel szembeni megalázó bánásmóddal azok részéről, akik már nem tisztelik az erőnket, az éhező gyermekekkel, akiket West Virginában láttam, az öregekkel, akik nem tudják orvosi számláikat fizetni, a családokkal, akik farmjaik feladására kényszerülnek, egy Amerikával, amelyben túl sok a nyomornegyed, túl kevés az iskola, és amely túl nagy késésben van a Hold és a világűr felé.

Ezek a valódi kérdések, amelyeknek el kell dönteniük ezt a választást. És ezek nem vallási kérdések – hisz a háború, az éhezés, a tudatlanság és a kétségbeesés nem ismernek vallási határokat.

De mivel én katolikus vagyok, és még soha nem választottak katolikust elnöknek, a jelen kampány fontos kérdéseit elleplezték, talán szándékosan, olyan körök, amelyek kevésbé felelősségteljesek, mint ez. Szóval úgy tűnik, ismét szükséges kinyilvánítanom, nem azt, hogy melyik egyház tanításaiban hiszek – mert az csak nekem kellene hogy számítson –, hanem hogy milyen Amerikában hiszek.

Olyan Amerikában hiszek, amelyben az egyház és állam szétválasztása teljes, ahol semelyik katolikus prelátus nem mondja meg az elnöknek (ha az katolikus lenne), hogyan cselekedjen, és semelyik protestáns lelkész nem mondja meg a gyülekezetének, kire szavazzon. Ahol semelyik egyház vagy egyházi iskola nem kap se közpénzt, se politikai előnyt, és ahol senkitől nem tagadnak meg politikai pozíciót, csak mert a vallása különbözik az elnökétől, aki kinevezné, vagy a népétől, aki megválasztaná.

"Itt most a vegyes házasságok kérdése foglal el minden megyét. [...] Ennyi bajt okoztak azok az Istenadta papok." – írta Deák Ferenc Wesselényi Miklósnak 1841 márciusában. De mivel is okoztak annyi galibát a papok?

Magyarországon az állam és egyház viszonyának újragondolása a reformkori liberális ellenzék fellépésével vette kezdetét. Az évtizedeken át tartó egyházpolitikai vitát a vegyes házasságok kérdése indította el: akkoriban a házasságkötések módját az 1791/26-os törvénycikk szabályozta, amely alapján vegyes házasságot csak római katolikus pap előtt lehetett kötni, de az is szerepelt benne, hogy a házasságot a katolikus egyház semmilyen módon nem gátolhatja, illetve hogy ha az apa protestáns, a születendő gyermekek követhetik apjuk vallását. Az elégedetlenkedést az váltotta ki, hogy a katolikus papok sok helyen ún. reverzálist kértek a protestáns féltől, vagyis egy olyan nyilatkozatot, amelyben a házastársak a születendő gyermekek katolikus keresztelését és nevelését garantálják.

A liberális ellenzék ezzel a gyakorlattal szemben az általános és teljes lelkiismereti- és vallásszabadságot támogatta, vagyis a katolikus egyház feudális előjogainak megszüntetését más felekezetekkel szemben. Talán meglepő, hogy a vitában ténylegesen résztvevő felek – támogatók és ellenzők – egyaránt katolikusok voltak. Nem a különböző felekezetek küzdöttek tehát egymással, hanem a kormányzati támogatást élvező, kiváltságaihoz ragaszkodó klérus, valamint a reformellenzék, utóbbi olyan katolikus hitű vezérszónokokkal, mint Deák Ferenc, Eötvös József, Széchenyi István vagy Beöthy Ödön. A protestáns követek hallgatása abból fakadt, hogy nem merték kockáztatni, hogy a katolikus többségű országgyűlés esetleg megfossza őket még az 1791/26. törvénycikk biztosította jogoktól is.

A vegyes házasságokról szóló vita kezdetét többnyire Beöthy Ödön 1833. január 9-i beszédéhez szokták kötni, amelyben egy bizottság felállítását indítványozta egy új egyházügyi törvényjavaslat kidolgozására. Javaslatát a katolikus papság természetesen megvétózta, ám a tervezet hamarosan mégis elkészült. Azonban hiába fogadta el az alsótábla, a felsőtábla "agyonhallgatta" a javaslatot, és az 1832-1836-os országgyűlés úgy zárult, hogy a vallási sérelmek ügyét a kormányzat érdemben nem tárgyalta meg.

Beöthy Ödön
"Szóvivője volt a más felekezetek sérelmeinek, páratlan bajnoka a lelkiismereti szabadságnak. Katolikus létére a protestáns felekezetek legnagyobb védelmezője lévén, a katolikus főpapság, mint félelmetes ellenségét, mód nélkül gyűlölte."
(Takáts Sándor: Hangok a múltból. Bp., é.n. 279.)

Néhány évvel később a vita újabb hullámát Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök 1839. március 15-én kelt körlevele indította el, melyben megtiltotta papjainak, hogy megáldják azokat a vegyes házasságokat, ahol a protestáns fél nem ad reverzálist. Áldás helyett csak az ún. passiva assistentiát gyakorolhatták, vagyis azt, hogy a katolikus pap a kötelező egyházi öltözet nélkül és a templomon kívül nem megáldja, hanem csak tudomásul veszi a házasság létrejöttét. A körlevél kapcsán a püspök levélváltásba kezdett legfőbb kritikusával, Beöthy Ödönnel. Leveleiben Lajcsák papként szól Beöthyhez, meginti, és "a katolikus egyház tévelygő vaksággal megvert juhának" nevezi ellenfelét. Válaszlevelében Beöthy egyrészt őszintén vall saját vallásos érzületéről: "...soha gúny tárgyává nem tettem, az erős támasz a gyengének, vigasztaló a kétségbeeséssel küzdőnek, mennyei jó szer, jótékonyság a sors által üldözöttnek", ugyanakkor kíméletlen kritikával illeti a katolikus papságot: "...ők a más felekezet embereit, mintha azok nem is emberek, nem is Isten teremtményei volnának, vég és határ nélkül még házi viszonyainkban is háborgatják, üldözik; [...] a vallást mint eszközt a magok hatalma terjesztésére tekintik, a színmutatásra tárt kaput nyitnak, mert legyen bár valakinek mind nyilvános, mind magános élete erkölcsi fogyatkozásokkal, hibákkal és vétkekkel bélyegzett, csak hódoljon a vallás külső szertartásainak, húzza a papság győzelmi szekerét, takarva és felejtve lesz minden, számot tarthat pártfogásra és világi jutalmakra."

A Lajcsák-féle rendelkezés a passiva assistentia alkalmazásáról országos tiltakozást váltott ki, és az 1839-40-es országgyűlésen – mely egyébként a "kompromisszumok diétájaként" vonult be a reformkor politikatörténetébe – az alsó- és felsőtábla megállapodott egy új, lényegében liberális szemléletű vallásügyi törvény elfogadásáról. Az uralkodó azonban 1840 tavaszán az országgyűlés előrehaladott voltára hivatkozva elhalasztotta annak szentesítését.

Az országgyűlés bezárása után nem sokkal a püspöki kar a teljes ellenállás mellett döntött, és a Lajcsák-féle utasítást (a passiva assistentia gyakorlatát) az egész magyarországi római katolikus egyházra kiterjesztették. A vármegyék felháborodása azonban a vártnál is hevesebbre kerekedett. Több vármegye éles hangú körlevélben utasította el a vegyes házasságra lépni akarók magánéletébe való durva beavatkozást, sőt törvénytelennek nyilvánították az egyház eljárását. A reverzálist követelő papok perbefogását is elhatározták, így a katolikus egyháznak országszerte a vármegyék által indított plébános-perekkel kellett szembenéznie.

Az elmérgesedő vitának végül az 1843-44-es országgyűlésen elfogadott 1844/3. törvénycikk vetett véget, mely megtiltotta a reverzálisok követelését, és visszamenőlegesen érvényesnek ismerte el a protestáns lelkész előtt kötött vegyes házasságot.

Forrás:
Fazekas Csaba: Tanulmányok és forrásközlések a 19. századi egyháztörténetből, Miskolc, 2003.
Pótor Imre: Tanulmányok egyházunk múltjáról. Vásárosnamény, 2002.

A Bokros Lajos pénzügyminiszter nevével fémjelzett 1995-ös gazdaságpolitikai kiigazítás (ún. „Bokros-csomag”) folyományaként 1996-ban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megjelentette az „Igazságosabb és testvériesebb világot” c. szociális körlevelét. A megírás indítékai között a következő kitétel is szerepelt: „…igen sajnálatos, hogy több év elteltével sem sikerült közmegegyezésre jutni számos alapvető kérdésben, és nem jött létre valódi társadalmi összefogás az ország hosszú távú érdekeinek figyelembevételével. Még fájdalmasabb, hogy – a változásokkal együttjáró bizonytalanságokat is felhasználva – nemegyszer szembefeszültek egymással az egyének és a különböző társadalmi csoportok érdekei. Sokan csupán a saját előnyeiket kívánták érvényesíteni, mások főleg csak azért küzdöttek, hogy a lehető legnagyobb rész jusson nekik a politikai hatalomból vagy a társadalom vagyonából, vagy éppen mindkettőből. E jelenségekben lehetetlen nem észrevennünk az elmúlt évtizedek politikájának következményeit. Az egyes embereket és csoportokat tudatosan elszigetelték egymástól, a társadalmi, köztük az egyházi szervezetek legnagyobb részét feloszlatták, a megmaradottak működését is akadályozták, a közéleti kapcsolatokat központi irányítás alá vonták: mindez a társadalom atomizálódásához és országos méretű bizalmatlansághoz vezetett.”

Az előadásra minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Az események ezen egyáltalán nem véletlenszerű kronológiai sorrendjének fényében sokkal jobban érthető, hogy az egyházpolitikához nem igazán értő Horn Gyula – és a területen (a tudatlanság, a gátlások és a hozzáértő emberek hiánya miatt) máig esetlenül mozgó szocialisták – számára hirtelen nagyon fontos lett a vatikáni szerződés tető alá hozása. Ez tulajdonképpen egy partikuláris érdeknek, a hatalomból és a közvagyonból való részesedési igénynek a világos megfogalmazása. Az, ami ellen a körlevél éppenséggel felemelte a szavát. Az Egyház lényegében visszafordult ahhoz a Horthy-korszakbeli örökséghez, ahhoz az Isten, erkölcsi- és spirituális tartalom nélküli barokk nemzeti-kereszténységhez, amely kimerült a külsőségekben, a tekintély- és hatalomtisztelet hirdetésében, ellenben a politikai hatalom támogatását élvezve úgy érezte, hogy részes a társadalom megszervezésében és irányításában. Pedig a tényleges hatalmi tényező nem is annyira a katolikus, hanem sokkal inkább a szélsőjobb fele sodródó, az egyidejű egyházi és döntéshozói politikai funkciók halmozásában meghatározó személyi átfedéseket felmutató, egyes lapjaiban hungarista és antiszemita eszméket valló (pl. az óbudai Egyházi Élet) református egyház volt. Lényegében véve napjainkban is ez a képlet érvényesül. Minderről a mai magyar társadalom alig tud valamit, mert a korszak „felkent” magyar kurzustörténészei (pl. Romsics Ignác) ezzel a kérdéssel érdemben nem foglalkoznak.

Kerényi Imre, a magyar művészeti élet egyik, az utóbbi években komoly szerephez jutott személyisége a Keresztény Színházi Fesztivál beszélgetése során kifejtette véleményét napjaink hazai színházával kapcsolatban. Álláspontja szerint az előadásoknak nem a kritikai szemléletmód és a szkepszis erősítése, a „buzilobbi” támogatása, hanem a keresztény értékek megerősítése lenne a feladata.

A gondolkodás érték. A 21. század – hangsúlyozottan – információs jellegű társadalmában talán az egyik legnagyobb. „A kritikai attitűd, mindennek a kétségbe vonása” szinte magától értetődő módon következik a közép- és felsőfokú oktatás általánossá válásából, a nyelvismeretből, a világlátott ember gondolkodásmódjából. A fejlett világ eszményeiből – ám nem Kerényi úréból.

A színház a ma ismert formájában nem a „ma” terméke, hanem ókori hellén találmány. A vallásos gyökerek közül már az ókorban új, a korabeli élet és gondolkodás számos elemére rákérdező, elemi módon kritikus szemléletű műfajok emelkedtek ki. Hallott-e már Kerényi úr a „szatíra” szó eredetéről? Történt mindez, természetesen, a korabeli buzilobbi (sic!) védő szárnyai alatt. Mit buzilobbi?! Legalábbis transznemű-lobbi, amennyiben a női szerepeket a görög színházakban tudvalevően fiatal férfiak játszották el.

A színjátszás kritikai szerepe az európai kultúrában több ezer éves hagyomány. Milyen más szellem hívta volna életre Shakespeare vagy Molière, Csehov vagy Brecht műveit? Ezt a trendet csupán egyetlen időszak volt képes – több-kevesebb sikerrel – megtörni: a passiójátékot, a mirákulumot és misztériumjátékot kitermelő, az általános vélekedés szerint az európai műveltség visszaesését jelentő középkor. Az a tény, hogy ez az áldatlan időszak történetesen egybeesett a kereszténység egyeduralmával kontinensünkön, semmiképpen sem jogosít fel a krisztusi gondolatkör hibásnak minősítésére. Nehezen látható be ugyanakkor azon érv létjogosultsága, miszerint a 21. század színházát annak középkori változatához kellene újra hasonlatossá tennünk.

A 2011-es Húsvéti Alaptörvény mellett kétséget kizáróan az egyházügyi törvény jeleníti meg azt a rendszerépítő törekvést, amely a Fidesz-KDNP 2010-es elsöprő választási győzelmével vette kezdetét. Hazai viszonylatban, a jogállami gyakorlattal ellentétben, „a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról” szóló 2011. évi CCVI. törvény valójában az állami önkény, a diszkrimináció és a vallási/egyházi mezőnek a közvetlen politikai ellenőrzés alá történő vonásának a jogszerűvé tételét jeleníti meg. Tényszerűen megállapítható, hogy az új törvény, az 1990. évi IV. törvényhez képest, megszüntette mind a vallások egyenlőségét, mind az állam és az egyház szétválasztását. Egy olyan bizánci típusú egyházpolitikai rendszert léptetett életbe, amelyben a politikai hatalom dönt egyházi/vallási kérdésekben. Ennek szemléltető példája a kötelező hit- és erkölcstan bevezetése az iskolai oktatásba, amit az állam által preferált és privilegizált (valójában megvásárolt) egyházak – engedelmes és tisztelettudó alattvalókhoz illően – egyszerűen tudomásul vettek. Lényegében véve nem is volt más választásuk. Hiszen a politikai hatalmat alapjában véve nem érdekelte a véleményük. Az egyházi vezetők pedig túl gyáváknak bizonyultak ahhoz, hogy érdemben megszólaljanak.

Az előadásra minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Annak ellenére, hogy az 1990-es törvénynek volt egy messzemenő politikai és társadalmi következményektől sem mentes gyakorlati szépséghibája – történetesen az ún. négy „történelmi” egyházat (katolikus, református, evangélikus, Mazsihisz) tömörítő 19. századi magyar valláspolitikai különkategória fenntartása – mégis elmondható róla, hogy a közgondolkodást és a társadalmi fejlődést is a vallási pluralizmus elfogadásának irányába terelte. Ezért joggal tekinthető a modernség és a republikánus eszme megtestesítőjének. Ezzel szakít a 2011-es törvény, hogy tisztán hatalomtechnikai okokból visszatérjen egy elképzelt és mitizált múltba; amikor az egyházak a politikai hatalmat szolgálni voltak hivatottak.

A szekularizáció alapvetően egy társadalmi folyamat, illetve az ezt magyarázó elméleti keret, amely döntően a kereszténységre, s azon belül is a Nyugatra fókuszál. Egyértelműen a „szekulárissal”, a „világival”, a „világgal” van kapcsolatban; arra utal (saeculum). Teológiai/vallástudományi megközelítésben a szekuláris ellentétpárja a szakrális és a klerikális. Teológiai értékítélet szempontjából mindenképpen másodlagosat, csekélyebb értékűt jelent.

Egy mértékadónak tekinthető meghatározás szerint a szekularizáció „az a (feltételezett) folyamat, amelynek során a világról és a világban lejátszódó folyamatokról adott természetfeletti magyarázatba vetett bizalom eltűnésével párhuzamosan az emberek szakítanak vallási elgondolásaikkal és gyakorlataikkal; tágabb értelemben az a folyamat, amelynek során megszűnik a vallás társadalomra gyakorolt hatása” (Világvallások A – ZS, Bp., 2009, 844).

Alapjában véve a meghatározás második kitétele a szekularizáció lényege: a „társadalomra gyakorolt hatás” megszűnése. Ameddig ugyanis ez a hatás létezik, addig az emberek egy nehezen meghatározható hányada kénytelen alakoskodni, képmutató módon viselkedni. Mert még akkor is, ha szakít a vallási elgondolásaival, a vallási gyakorlatokat (pl. templomba járás, keresztelés, egyházi esküvő, egyházi temetés) kénytelen megtartani a társadalom nyomása és ellenőrző ereje miatt! Ellenben az is tény, hogy a vallásnak a „társadalomra gyakorolt hatása” csak akkor szűnik meg, vagy legalábbis mérséklődik, ha a vallás állami/politikai támogatottsága megszűnik.