"Itt most a vegyes házasságok kérdése foglal el minden megyét. [...] Ennyi bajt okoztak azok az Istenadta papok." – írta Deák Ferenc Wesselényi Miklósnak 1841 márciusában. De mivel is okoztak annyi galibát a papok?
Magyarországon az állam és egyház viszonyának újragondolása a reformkori liberális ellenzék fellépésével vette kezdetét. Az évtizedeken át tartó egyházpolitikai vitát a vegyes házasságok kérdése indította el: akkoriban a házasságkötések módját az 1791/26-os törvénycikk szabályozta, amely alapján vegyes házasságot csak római katolikus pap előtt lehetett kötni, de az is szerepelt benne, hogy a házasságot a katolikus egyház semmilyen módon nem gátolhatja, illetve hogy ha az apa protestáns, a születendő gyermekek követhetik apjuk vallását. Az elégedetlenkedést az váltotta ki, hogy a katolikus papok sok helyen ún. reverzálist kértek a protestáns féltől, vagyis egy olyan nyilatkozatot, amelyben a házastársak a születendő gyermekek katolikus keresztelését és nevelését garantálják.
A liberális ellenzék ezzel a gyakorlattal szemben az általános és teljes lelkiismereti- és vallásszabadságot támogatta, vagyis a katolikus egyház feudális előjogainak megszüntetését más felekezetekkel szemben. Talán meglepő, hogy a vitában ténylegesen résztvevő felek – támogatók és ellenzők – egyaránt katolikusok voltak. Nem a különböző felekezetek küzdöttek tehát egymással, hanem a kormányzati támogatást élvező, kiváltságaihoz ragaszkodó klérus, valamint a reformellenzék, utóbbi olyan katolikus hitű vezérszónokokkal, mint Deák Ferenc, Eötvös József, Széchenyi István vagy Beöthy Ödön. A protestáns követek hallgatása abból fakadt, hogy nem merték kockáztatni, hogy a katolikus többségű országgyűlés esetleg megfossza őket még az 1791/26. törvénycikk biztosította jogoktól is.
A vegyes házasságokról szóló vita kezdetét többnyire Beöthy Ödön 1833. január 9-i beszédéhez szokták kötni, amelyben egy bizottság felállítását indítványozta egy új egyházügyi törvényjavaslat kidolgozására. Javaslatát a katolikus papság természetesen megvétózta, ám a tervezet hamarosan mégis elkészült. Azonban hiába fogadta el az alsótábla, a felsőtábla "agyonhallgatta" a javaslatot, és az 1832-1836-os országgyűlés úgy zárult, hogy a vallási sérelmek ügyét a kormányzat érdemben nem tárgyalta meg.
Beöthy Ödön
"Szóvivője volt a más felekezetek sérelmeinek, páratlan bajnoka a lelkiismereti szabadságnak. Katolikus létére a protestáns felekezetek legnagyobb védelmezője lévén, a katolikus főpapság, mint félelmetes ellenségét, mód nélkül gyűlölte."
(Takáts Sándor: Hangok a múltból. Bp., é.n. 279.)
Néhány évvel később a vita újabb hullámát Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök 1839. március 15-én kelt körlevele indította el, melyben megtiltotta papjainak, hogy megáldják azokat a vegyes házasságokat, ahol a protestáns fél nem ad reverzálist. Áldás helyett csak az ún. passiva assistentiát gyakorolhatták, vagyis azt, hogy a katolikus pap a kötelező egyházi öltözet nélkül és a templomon kívül nem megáldja, hanem csak tudomásul veszi a házasság létrejöttét. A körlevél kapcsán a püspök levélváltásba kezdett legfőbb kritikusával, Beöthy Ödönnel. Leveleiben Lajcsák papként szól Beöthyhez, meginti, és "a katolikus egyház tévelygő vaksággal megvert juhának" nevezi ellenfelét. Válaszlevelében Beöthy egyrészt őszintén vall saját vallásos érzületéről: "...soha gúny tárgyává nem tettem, az erős támasz a gyengének, vigasztaló a kétségbeeséssel küzdőnek, mennyei jó szer, jótékonyság a sors által üldözöttnek", ugyanakkor kíméletlen kritikával illeti a katolikus papságot: "...ők a más felekezet embereit, mintha azok nem is emberek, nem is Isten teremtményei volnának, vég és határ nélkül még házi viszonyainkban is háborgatják, üldözik; [...] a vallást mint eszközt a magok hatalma terjesztésére tekintik, a színmutatásra tárt kaput nyitnak, mert legyen bár valakinek mind nyilvános, mind magános élete erkölcsi fogyatkozásokkal, hibákkal és vétkekkel bélyegzett, csak hódoljon a vallás külső szertartásainak, húzza a papság győzelmi szekerét, takarva és felejtve lesz minden, számot tarthat pártfogásra és világi jutalmakra."
A Lajcsák-féle rendelkezés a passiva assistentia alkalmazásáról országos tiltakozást váltott ki, és az 1839-40-es országgyűlésen – mely egyébként a "kompromisszumok diétájaként" vonult be a reformkor politikatörténetébe – az alsó- és felsőtábla megállapodott egy új, lényegében liberális szemléletű vallásügyi törvény elfogadásáról. Az uralkodó azonban 1840 tavaszán az országgyűlés előrehaladott voltára hivatkozva elhalasztotta annak szentesítését.
Az országgyűlés bezárása után nem sokkal a püspöki kar a teljes ellenállás mellett döntött, és a Lajcsák-féle utasítást (a passiva assistentia gyakorlatát) az egész magyarországi római katolikus egyházra kiterjesztették. A vármegyék felháborodása azonban a vártnál is hevesebbre kerekedett. Több vármegye éles hangú körlevélben utasította el a vegyes házasságra lépni akarók magánéletébe való durva beavatkozást, sőt törvénytelennek nyilvánították az egyház eljárását. A reverzálist követelő papok perbefogását is elhatározták, így a katolikus egyháznak országszerte a vármegyék által indított plébános-perekkel kellett szembenéznie.
Az elmérgesedő vitának végül az 1843-44-es országgyűlésen elfogadott 1844/3. törvénycikk vetett véget, mely megtiltotta a reverzálisok követelését, és visszamenőlegesen érvényesnek ismerte el a protestáns lelkész előtt kötött vegyes házasságot.
Forrás:
Fazekas Csaba: Tanulmányok és forrásközlések a 19. századi egyháztörténetből, Miskolc, 2003.
Pótor Imre: Tanulmányok egyházunk múltjáról. Vásárosnamény, 2002.
