A Bokros Lajos pénzügyminiszter nevével fémjelzett 1995-ös gazdaságpolitikai kiigazítás (ún. „Bokros-csomag”) folyományaként 1996-ban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megjelentette az „Igazságosabb és testvériesebb világot” c. szociális körlevelét. A megírás indítékai között a következő kitétel is szerepelt: „…igen sajnálatos, hogy több év elteltével sem sikerült közmegegyezésre jutni számos alapvető kérdésben, és nem jött létre valódi társadalmi összefogás az ország hosszú távú érdekeinek figyelembevételével. Még fájdalmasabb, hogy – a változásokkal együttjáró bizonytalanságokat is felhasználva – nemegyszer szembefeszültek egymással az egyének és a különböző társadalmi csoportok érdekei. Sokan csupán a saját előnyeiket kívánták érvényesíteni, mások főleg csak azért küzdöttek, hogy a lehető legnagyobb rész jusson nekik a politikai hatalomból vagy a társadalom vagyonából, vagy éppen mindkettőből. E jelenségekben lehetetlen nem észrevennünk az elmúlt évtizedek politikájának következményeit. Az egyes embereket és csoportokat tudatosan elszigetelték egymástól, a társadalmi, köztük az egyházi szervezetek legnagyobb részét feloszlatták, a megmaradottak működését is akadályozták, a közéleti kapcsolatokat központi irányítás alá vonták: mindez a társadalom atomizálódásához és országos méretű bizalmatlansághoz vezetett.”
Az előadásra minden érdeklődőt szeretettel várunk!
Az események ezen egyáltalán nem véletlenszerű kronológiai sorrendjének fényében sokkal jobban érthető, hogy az egyházpolitikához nem igazán értő Horn Gyula – és a területen (a tudatlanság, a gátlások és a hozzáértő emberek hiánya miatt) máig esetlenül mozgó szocialisták – számára hirtelen nagyon fontos lett a vatikáni szerződés tető alá hozása. Ez tulajdonképpen egy partikuláris érdeknek, a hatalomból és a közvagyonból való részesedési igénynek a világos megfogalmazása. Az, ami ellen a körlevél éppenséggel felemelte a szavát. Az Egyház lényegében visszafordult ahhoz a Horthy-korszakbeli örökséghez, ahhoz az Isten, erkölcsi- és spirituális tartalom nélküli barokk nemzeti-kereszténységhez, amely kimerült a külsőségekben, a tekintély- és hatalomtisztelet hirdetésében, ellenben a politikai hatalom támogatását élvezve úgy érezte, hogy részes a társadalom megszervezésében és irányításában. Pedig a tényleges hatalmi tényező nem is annyira a katolikus, hanem sokkal inkább a szélsőjobb fele sodródó, az egyidejű egyházi és döntéshozói politikai funkciók halmozásában meghatározó személyi átfedéseket felmutató, egyes lapjaiban hungarista és antiszemita eszméket valló (pl. az óbudai Egyházi Élet) református egyház volt. Lényegében véve napjainkban is ez a képlet érvényesül. Minderről a mai magyar társadalom alig tud valamit, mert a korszak „felkent” magyar kurzustörténészei (pl. Romsics Ignác) ezzel a kérdéssel érdemben nem foglalkoznak.
Horn Gyula számára a követendő példát kétséget kizáróan az 1964-es megegyezés jelentette, amely Kádár Jánosnak mondhatni tökéletesre sikeredett. Ennek eredményeképpen, az egyébként is bizánci típusú magyar katolikus egyház visszatalált az államszocialista hatalommal való harmonikus együttműködés útjára. 1997-ben Horn Gyula abban reménykedett, hogy a vallásszabadság és a kiépülő plurális demokrácia keretei között elbizonytalanodott katolikus (és járulékosan a többi társadalmilag befolyásosnak vélt) egyházat sikerül lekenyerezni/megvásárolni némi privilégiummal és kiszámítható pénzügyi juttatással; tekintettel az 1998-as parlamenti választásokra. Tévedett. Ellenben elindította azt a folyamatot, amelynek legnagyobb haszonélvezője az Orbán-rezsim. Magát a szerződést ugyanis csak az első Orbán-kormány Országgyűlése ratifikálta (1999-ben), és ezzel el is indult a teljes összefonódási folyamat.
2006-ban történt valamiféle próbálkozás a vatikáni szerződés felülvizsgálatára, mindenféle érdemi eredmény nélkül. Az őszödi beszéd kiszivárogtatását követő események lényegében mindent elsodortak; ezt is!
Napjainkban – a nagyméretű elvándorlás, a népességfogyás, az atomizálódás, az oktatás és az egészségügy lepusztítása (a szociális alapú eutanázia bevezetése), a társadalom szövetének a tudatos szétverése, a hatalmi önkény tobzódása és a szegénység kriminalizálása közepette – a katolikus egyháznak eszébe sem jut szociális körlevelet kiadni. A 2011-es egyházügyi törvénnyel és a vatikáni szerződés 2013-as – a pápaváltás idején és szinte titokban végrehajtott – módosításával ugyanis teljessé vált a magyar katolikus (és a többi elismert) egyház (elsősorban pénzügyi) kiszolgáltatottsága. Gúzsba vannak kötve!
Alapjában véve tehát elmondható, hogy az egyházpolitika az a terület, amely a legvilágosabban tükrözi, hogy ma Magyarországon a Horthy-korszaknak egyfajta restaurációja zajlik; 21. századi kivitelezésben. Igazi hungarikum, ahol a kívülről köztársaságinak és jogállaminak látszó díszletek között és mögött egy olyan bizánci típusú önkényuralmi rendszer van kiépülőben, amely hatékonyan és hosszan hatóan mérgezi a lelkeket, pusztítja le mentálisan és erkölcsileg a magyar társadalmat! Természetesen az államhatalom által elismert egyházak tevékeny közreműködésével, és a nemzeti-keresztény retorikába csomagolt nemzeti érdek agymosásszerű sulykolásával.
Jakab Attila
