A 2011-es Húsvéti Alaptörvény mellett kétséget kizáróan az egyházügyi törvény jeleníti meg azt a rendszerépítő törekvést, amely a Fidesz-KDNP 2010-es elsöprő választási győzelmével vette kezdetét. Hazai viszonylatban, a jogállami gyakorlattal ellentétben, „a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról” szóló 2011. évi CCVI. törvény valójában az állami önkény, a diszkrimináció és a vallási/egyházi mezőnek a közvetlen politikai ellenőrzés alá történő vonásának a jogszerűvé tételét jeleníti meg. Tényszerűen megállapítható, hogy az új törvény, az 1990. évi IV. törvényhez képest, megszüntette mind a vallások egyenlőségét, mind az állam és az egyház szétválasztását. Egy olyan bizánci típusú egyházpolitikai rendszert léptetett életbe, amelyben a politikai hatalom dönt egyházi/vallási kérdésekben. Ennek szemléltető példája a kötelező hit- és erkölcstan bevezetése az iskolai oktatásba, amit az állam által preferált és privilegizált (valójában megvásárolt) egyházak – engedelmes és tisztelettudó alattvalókhoz illően – egyszerűen tudomásul vettek. Lényegében véve nem is volt más választásuk. Hiszen a politikai hatalmat alapjában véve nem érdekelte a véleményük. Az egyházi vezetők pedig túl gyáváknak bizonyultak ahhoz, hogy érdemben megszólaljanak.
Az előadásra minden érdeklődőt szeretettel várunk!
Annak ellenére, hogy az 1990-es törvénynek volt egy messzemenő politikai és társadalmi következményektől sem mentes gyakorlati szépséghibája – történetesen az ún. négy „történelmi” egyházat (katolikus, református, evangélikus, Mazsihisz) tömörítő 19. századi magyar valláspolitikai különkategória fenntartása – mégis elmondható róla, hogy a közgondolkodást és a társadalmi fejlődést is a vallási pluralizmus elfogadásának irányába terelte. Ezért joggal tekinthető a modernség és a republikánus eszme megtestesítőjének. Ezzel szakít a 2011-es törvény, hogy tisztán hatalomtechnikai okokból visszatérjen egy elképzelt és mitizált múltba; amikor az egyházak a politikai hatalmat szolgálni voltak hivatottak.
1990-hez képest lényeges újdonság, hogy a törvényhozó felhatalmazva érezte magát arra, hogy meghatározza mind a „vallási közösséget”, mind a „vallási tevékenységet” (6. §). A használt vallástudományi/teológiai szakkifejezések (terminus technicus) fényében elmondható, hogy a magyar jogalkotó a vallási tevékenység kifejezés ürügyén, burkoltan ugyan, de tulajdonképpen magát a VALLÁS-t kísérelte meg meghatározni. Olyasmire vállalkozott, amire magának a vallástudománynak sincs egyértelmű – és általánosan elfogadott – meghatározása. Hiszen a vallás, mint olyan, tulajdonképpen nem létezik. Ez a sokarcú valóság – a maga összetettsége folytán − nem ragadható meg egyetlen fogalom segítségével, és nem konstans sem az egyes ember, sem pedig a közösségek, vagy a társadalom/társadalmak életében. Napjainkban pl. a vallás több tucat meghatározása ismert (lásd Y. Lambert, „La ‛tour de Babel’ des définitions de la religion”, Social Compass 38, 1991/1, 73-85. old.). Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a vallás egyidejűleg emberi, és azon túlmutató; egységesítő, és ugyanakkor megosztó; fejlődést generáló, illetve erősen hagyományőrző valóság. Arról nem is beszélve, hogy a valóságban csupán konkrét – az idő és a tér koordináta rendszerében megfogható − vallások léteznek, amelyek egyrészt változnak és átalakulnak, ezért tehát sokrétűek és változatosak (mint pl. a kereszténység, a judaizmus vagy az iszlám), másrészt pedig magukban hordozzák az elmúlás lehetőségét is.
Ami azonban ennél a meghatározási kísérletnél is súlyosabb, az nem más, mint hogy a törvény gyakorlatilag országgyűlési hatáskörbe utalja az egyházak hivatalos elismerésének jogát. Ezzel lényegében összemosódik a jogalkotás és a jogalkalmazás, ami alapjaiban kérdőjelezi meg magát a jogállamiságot! A vallási mezőben ennek a sérülését a legszemléletesebben az Iványi Gábor irányította Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség kálváriája szemlélteti a legbeszédesebben. A tiszteletre méltó szociális és karitatív tevékenységet folytató egyház egy olyan politikai hatalom önkényét kell elviselnie, amely fennen hirdeti magát „kereszténynek”, s amelynek egyik meghatározó erős embere egy református lelkész. Az egykor hitükért meghurcolt, gályarabságra ítélt prédikátorok forognak a sírjukban.
Alapjában véve elmondható, hogy a törvény bevezeti a szekularizált cezaropapizmus intézményét, hiszen tulajdonképpen az országgyűlés maga dönt vallási tevékenység, hitvallás és rítus kérdésében. Amennyiben vallási kérdésben a politika önmagának megfellebbezhetetlen döntési és jogi hatáskört tulajdonít, ott már nem lehet vallásszabadságról beszélni. Ott már csak az egyén lelkiismereti szabadsága marad meg; feltéve, hogy vállalja döntései esetleges büntető törvénykönyvi következményeit.
Jakab Attila
