A hatalom és a profit logikájával szemben az egyén jogait hangsúlyozó legújabb könyvében Alain Touraine, a francia szociológia meghatározó személyisége, bátran állítja, hogy „a laicitás egy olyan alapvető gondolat, amely a társadalom, a politika és a kultúra számára elengedhetetlen ahhoz, hogy azok ne kerüljenek egy adott egyház, vallás vagy ideológia teljes befolyása alá” (La fin des sociétés = A társadalmak vége, Seuil, Paris, 2013, 194). Napjaink Magyarországának politikai és társadalmi viszonyai között ezek a szavak szinte prófétaiak!
Mit is jelent tulajdonképpen a laicitás? Alapvetően azt, hogy az Állam egyetlen felekezetet sem részesít előnyben, és meghatározott keretek között szavatolja mindegyik szabad megnyilvánulását. Célja elkerülni azt, hogy a meggyőződése, életfelfogása miatt bárki is diszkriminációt szenvedjen. Jóllehet a magyar közvélemény alapvetően Franciaországgal társítja, a laicitás eszméje nem rendelkezik egy minden korra és helyzetre adott és örök érvényű megfogalmazással. Ez egy olyan, dinamikus töltetű fogalom, amely mindenekelőtt viszonyt fejez ki. Mindig esetenként és korszakba ágyazottan kell vizsgálni, esetleges megvalósíthatóságát pedig az adott körülményekre szabottan kell kidolgozni. Ne feledjük: politikai berendezkedését tekintve az Egyesült Államok is laikus állam!
A fogalom kialakulásának és fejlődésének vallási, kulturális háttere egyértelműen összekapcsolja a laicitást a nyugati kereszténység uralta kultúrkörrel, amelyre a korai középkorban nem annyira a teológiai viták és egyházpolitikai harcok, hanem elsősorban az intézményrendszer fejlesztése és az egyházi jogviszonyok meghatározása a jellemző. Nyugaton ugyanis – a Kelettel (Bizánccal) ellentétben, ahol a harmonikus együttműködés (a szimfónia) vált uralkodóvá – a kettős (egyházi és politikai) hatalom elmélete, a „szent” és a „profán” elkülönülése, fokozatosan az Egyház és az Állam között húzódó választóvonallá, majd hatalmi harccá fejlődött. Miközben az egyház (elsősorban a pápaság) rendszeresen hangot adott saját politikai és társadalomirányító ambícióinak, addig a politikai hatalom folytonosan arra törekedett, hogy – bizánci mintára – a saját hatalma és irányítása alá gyűrje, valamint az államrend megszilárdításának a hathatós eszközévé tegye az egyházat. Ebből kifolyólag a nyugati kereszténység történetén keresztül végigkövethető az állam és az egyház mindenkori erőviszonyának a pillanatnyi helyzete.
Ahhoz azonban, hogy a laicitás eszméje ténylegesen kikristályosodjon, kellett a francia forradalom, amely megkérdőjelezte mind a királyság intézményét, mind pedig az azt legitimáló egyház hatalmát. A markáns paradigmaváltás azt jelenti, hogy a modern társadalom az állami intézmények legitimitását többé már nem szakrális alapon kívánta (és kívánja) meghatározni, hanem azt elsősorban önmagából, a saját akaratából eredezteti. Ebből kifolyólag mind szervesebben összekapcsolódott a Köztársaság és a laicitás eszméje.
Mindennek fényében az is érthető, hogy Közép-Kelet Európában miért is hiányzik mind a politikai közbeszédből, mind pedig a köztudatból együttesen mindkettő: a Köztársaság és a laicitás. Hogy a jobboldal ezt egyáltalán nem tematizálja, teljesen érthető. De az, hogy ezt maga az ún. „bal-” vagy „bal-liberális” oldal sem teszi meg, az egyszerűen érthetetlen. Erre egyetlen valós magyarázat van: a tudatlanságnál is nagyobb gyávaság!
Pedig nagyon is érdemes lenne megfontolni a laicitáson alapuló társadalmi modell nyújtotta lehetőségeket. Ez az oktatásban pl. a kizárólagos identitás megerősítését hivatott hittan helyett (ennek ugyanis ez a feladata; ne essünk tévedésbe!) a vallási sokféleség megismerését és megértését elősegítő vallástörténet/vallástudomány oktatását jelenthetné!
Közép-Kelet Európában csakis a laicitás eszméje teheti lehetővé, hogy az Állam, az Egyház és a Társadalom átgondolja, és új alapokra helyezze a kapcsolatát, mintegy új lehetőségeket teremtve mindhárom entitás számára. Az egymást átfedő hatalmi összefonódású intézményrendszerekben ugyanis előbb-utóbb ellehetetlenül a társadalom élete, és berendezkedése egy jól meghatározott erkölcsi rend alapján működő társadalmi renddé alakul át, ahol az egyén szabadsága semmivé foszlik.
Jakab Attila, vallástörténész